Nem tudom milyen lehetett egy troll barlangja régen. Az hogy a klasszikus, mitikus változat létezett e, barlanglakó volt e, mind kétséges. Amit biztosan tudunk: a modern, XXI. századi troll elég jól fel van szerelve. A lávalámpa alap, és bárhol is lakik, az barlang.

Ha egy medve tudna fütyülni, duettet hallottunk volna, amint Buff és Dimitri egy tágas sziklaüregbe nyitva végigfuttatták tekintetüket a hatalmas monitorokból, és néhány high-end gamer PC-ből összeálló futurisztikus látványon. Medveanatómiai okokból a remete egyedül füttyentett. Rend volt és tisztaság. A sztereotípiák mentén joggal elvárható pizzás dobozok, csokipapírok, papírtörlők ebből a barlangból hiányoztak. 

- Ez lehet a trollközpont. - állapította meg a nyilvánvalót Buff, csak hogy fenntartsa a kapcsolatot a medvével.

Felébresztette az egyik számítógépet. A beléptetőképernyő szép tavaszi táj, Krisztián maga készítette a képet. Egy Márti nevű lánnyal élt együtt akkoriban, és kényszeresen sokat kirándultak futóversenyekre. Rengeteg fa, domb, gomba, virág és napsütés fotót készítettek együttlétük minőségi, természetközeli és egészségpárti oldalát megörökítve. Van miből háttérképet választania élete hátralévő részére. 

Egy másik számítógép, ahogy a remete folytatta a központ üzembe helyezését, egy ködös, hideg téli erdő képével köszöntötte. Permetszerű eső, az esti szürkületben ég felé meredő kopár, fekete ágak. 

- Hisztéria. - vetette oda, csak úgy magának a remete. Fekete fehér hisztéria. 

A mentális zavarok félreértelmezéséhez, mint sok más totális félredefiniálásához, jelentősen hozzájárult a cukrozott hamis méz, a nikotinfüggő erős ember, az erkölcstelen bigottság őshazájában, Hollywoodban előállított néhány film. Jó és rossz is. A skizofréniát gyakran mosták össze a sokkal szexisebb tudathasadással, még szuperhősök is beszálltak a betegség közérthetővé tétele érdekében. Jóképű, intelligens sorozatgyilkosok, hétéletű, nagyon szép lányok, kétéletű, nagy zöld testépítők próbálkoztak mentális betegségek - nem is tudom - népszerűsítésével. 

A bipolaritás sem maradt a radar alatt, Richard Gere főszereplésével fulladt csókolózásba a téma feszegetése. Scherlock Holmes, bár a filmes adaptációk ezt nem mindig hangsúlyozzák ki, szintén ettől a betegségtől szenvedett az eredeti regényekben. Vagy zseniális, minden rezdülésre és jelre figyelmes emberfeletti ember, nyomozó, rejtélyek és rejtvények megfejtője vagy egy kokainista nihilista, aki szarul hegedül az áporodott szagú, besötétített kunyhójában. Döglik és szarik mindenre. Ügyfeleket hajt el, Watson-t ekézi, savazza a világot, tép és sajnálja magát. 

A fenti művek, bár az utóbbi elég jól sikerült, az előbbiben pedig szépek a színészek, félrevezetőek. A bipolaritás csúcsai nem termékeny, boldog, szellemi szárnyalások. A betegek ritkán oldanak meg rejtélyeket és csak akkor dumálnak ágyba diplomás orvosokat, ha szépen ki is vannak gyúrva. Ez viszont (a kidolgozott izomzat és stabil jövedelem) a mély periódusok miatt elég valószerűtlen. A csúcs is hisztéria, pánik, kapaszkodás a pillanatba. A maradni akarás görcsös szorítása, a pillanat habzsolása. "Se fel, se le, se előre nem szabad nézni, itt, itt, itt, mert most jó! Hamarosan vége, megyek vissza a mélybe, tudom, de most még itt, itt, itt és most kurva jól vagyok. Nem akarok felébredni, nem akarok újra elaludni. "

Diszharmonikus feszültség von figyelmeztető, vöröses aurát a helység közepén megjelenő, a semmiből formát öltő Krisztián köré. A testet öltés hosszú, szépen animált pillanatai után a herceg avatárja tétova mozdulatokkal, imbolygó léptekkel a számítógépek felé vette az irányt. Tudomást sem vett a füttyentésre képtelen medvéről vagy a led világította egérpadokat csodáló remetéről. Az asztalokhoz érve egy pillanatra megtorpant, majd elmosolyodott. Buff hátán azonnal futkosni kezdett a hideg, a tarkóján felállt a szőr és ősi, állatni énje azonnali lecsapott fülű hátralépésre szólította fel. 

Groteszk trollmosoly torzította barátja arcát egy szörny pofájává. A tekintete pedig: egyszerre volt üres és őrülettel teli, bambasága alatt forrongó kiszámíthatatlan, kiolvashatatlan szándék fortyogott, változott, fenyegetően fel-felbukkant. Az apatikus, rezignált mozdulatlanságot az őrület energiái kezdték megtölteni. A réveteg mosoly pillanatokra fürkész ragadozó, máskor egy rémült préda grimaszaivá változott. Az őrület látványa bénultságba dermesztette, megrémisztette őket, ősi félelem ébredt és fújt riadót, testük minden erre képes sejtje menekülésre, védekezésre, vészhelyzeti módba váltott. A legrémisztőbb azonban nem a látvány volt. A gondolat, ami mindkettejük fejében fekete fénnyel világított: ez most nem álom, hanem épp annak a vége. Barátjukra nézve azt érezték, hogy most az igazi Krisztiánt, a maszkok alatt lakót, a saját hordozható rohadt kunyhójából soha elő nem merészkedő hitvány szörnyet látják. Nem volt benne semmi, de semmi, ami szeretni engedte volna őt. Szánalmasnak látszott, annyira, hogy már sajnálni sem képes őt senki. A nihilizmus sárgás szürke gázfelhője kezdte megtölteni a helységet. Végtagjaik elnehezültek, látóterükben szürke, fekete foltok táncoltak. Aztán feketeség.

Krisztián sokáig jó pofát vágott mindenhez, ami futással, tágabb értelemben atlétikával, még tágabban pedig edzéssel kapcsolatos. Igyekezett egy szenthez méltó pozitív kisugárzással (kíváncsi figyelemmel, türelemmel, támogatással és megértéssel) viszonyulni bárkihez, aki a sport templomába térve részt vett a vasárnapi hosszúkon és nem mulasztotta el a keresztedzéseket. A sport temploma itt: az egész világ azon része, ami nincs elkerítve.

Mosolygott, ő ezt a belső béke derűjének hitte. Pedig nem sikerült szépre, idővel maszk-szerűvé vált, rágyógyult, izzadt alatta az arca. Vigyor lett belőle, a jó szándék erodálódó mementója. 

Szépen lassan ráébredt, hogy egy pap főleg hallgat. 

Elmondták neki, hogy kerékpározni úgy is lehet, hogy nem váltunk sebességet egy rohadt sok fogaskerékkel megrakott mountain bike-on. És nem mondhatta rá, hogy az úgy nem jó. A skorpiókormány-toldalékra és a védőfelszerelésre húzott védőhuzatra sem húzhatta el a száját. Áldását adta rá, hogy újabb elégedett hívőt tudhasson a felekezetben. 

Elmesélték, mennyi startvonalon elfogyasztott zabkása, müzli és banán kell egy maraton lefutásához, de nem szúrhatta közbe, hogy ez ökörség. Mosolygott míg a háttérelméletet is megkapta mellékletben, szépen levezetve hogy ez miért nem működne másként. Majd vigaszt nyújtott, miután a startevő hányás miatt küldetését feladni kényszerült, de még ekkor is süket fülekre talált híres vérelméletével, éhgyomorra edzés petícióit elsunnyogták. Boldogan éltek, ettek, futottak és hánytak tovább. Neki csak az áldás, feloldozás maradt. 

Figyelmesen végighallgatta egy karácsonyfa monológját arról, mire jó hét különböző fényforrás egyszerre egy sima esti edzéshez. Ez villog, ez pulzál ez pedig világít. Ez nekem világít, ez pedig a szembejövőket teszi vakká. Ámen. Misék alatt a hívek okos óráikat, apró tévéiket babrálták, statisztikákat és státuszképeket posztoltak. Életükről, viselt dolgaikról, edzéseikről grafikonok, térképek és komplex statisztikai elemzésekkel beszéltek, arra, hogy "Hogy érzed magad?" Majd mindenki az órája segítségével adott választ. "Kösz jól, pulzusom 65, eddig 2800 kcal energiát égettem, a héten 26 kilométernél vagyok." A felekezeti élet nem szólt másról, mint kilométerek gyűjtéséről. A futók, és nem csak az övék, hanem globálisan, a sport világán eluralkodott az alacsony pulzustartomány, a receptcsere-futás, az eszmecsere edzés, diavetítés és érmegyűjtés. A korona járvány alatt már online felületeken lekönyvelt virtuális maratonok medáljait verseny nélkül is me lehetett szerezni. Beneveztél, futottál magadnak egyet és kaptál egy medált. Valamivel olcsóbban, mint a valódi versenyeken. 

Gyónásaik alkalmával a futóbűnös lelkek nem feloldozást, útbaigazítást vagy edzésterveket kértek tőle, meg sem hallgatták. Csak azért tértek be hozzá, hogy megerősítést kapjanak. Nem volt szabad megtagadnia. Szarul csinálni valamit nem bűn, a templom dolga pedig nem az, hogy segítsen jobbá válni. Azért van, hogy részesei lehessünk az általuk szervezett Eleve Úgy Ahogy Vannak Jó Emberek Klubjának. (EUAVJEK) A vevőnek mindig igaza van, a hívő szava pedig szent. 

A hívő magának prédikál, a pap pedig: dörgedelmes szavakat húz elő, de csak kicsit, már nem feddhet meg semmiért, bár szívesen tenné, csak enerváltan fejteget, példákkal és metaforákkal tarkított esszékkel szórakoztatja magát. Belenyugszik. Hibás lett és romlik ugyan az eszme, de mint üzlet nem rossz, egyre jobb, látványnak pedig kifejezetten szép. Burkot von maga köré ő is, hogy mint hívei, végre azt lássa, amit eltervezett. Miért ne lehetne elégedett? Szépek a számok, mi más számít? Mi nem kerek?

Márti és Krisztián sorsának szálai akkor futottak először össze, amikor a főpap-szent épp azon morfondírozott, hogy bevágja mögött a templomajtót és elmegy remetének. Belső eretnekség, egyházszakadás réme fenyegetett. Ez olyasmi, ami még a legerősebb idegzetű spirituális vezetőknél is kihúzza a gyufát, meggyújtja a csipkebokrot, megkongatja a vészharangot. A "Részvétel a fontos" szekta hívei, ahogy a futóversenyek mind népszerűbbek lettek, egyre nagyobb számban tűntek fel versenyek startjainál csálén felerősített rajtszámokkal, öblítőszagúan, Brooks cipőkben. Kulacsokkal, hátizsákokkal, vészhelyzeti magnéziumbombákkal, power-gél füzérekkel, okos órákkal, navigációs eszközökkel, tömlőkkel, csövekkel és divatos maroktelefonokkal. Az eddig főleg testedzés függők és a fogyasztói társadalom által megvezetett absztinens egészségmániások, kiválóságfüggők által látogatott versenyek résztvevőinek sorait a "Részvétel a fontos"-iszták növekvő csoportjai duzzasztották tarka tömegekké. A magasságok, távolságok, hőmérsékleti szélsőségek csökkentek. A jelentkezők száma nőtt, a közönség egyre népesebb. A templom minden misén teli, a pap-szent mégsem volt boldog. 

- Nem kell úgy rohanni! - hangzott el egy versenyen egy egymás kezét fogva kocogó emberláncból, és a szent bekattant, vagy kikattant, nem mosolygott tovább. Hagyta a maraton katedrálisról, trail kolostorról, intervallumozó szerzetesekről, bántalmazás és szarkazmusmentes futóiskoláról szóló terveit a francba. Elindult, hogy megkeresse Buffot, a táncfóbiás druidát valamelyik mocsara mélyén, és megtanuljon tőle méltósága megőrzése mellett elfordulni az emberektől. 

Buff miután felfalta Krisztián teljes heti élelmiszerkészletét, mocsárba süllyesztette biciklijét, csicskáztatta picit, összehordatott vele egy sziklakertre való követ, megtanította puszta kézzel harcsát fogni, megpróbálta csalódott cimboráját valahogy észre téríteni. Vigasztalni nem tudott. Nem hitt benne. 

- A kezdő, tapasztalatlan sokat beszél, mert bizonytalan és lelkes. Az előbbit úgy igyekszik megszüntetni, hogy mondogattatja magának, hogy ez így jó, az úgy oké, csináljuk csak így tovább. Just do it. A jó szándék egyben instant jó cselekedet. Csak a pozitív energiát tartja befogadásra méltónak, hinni akarja, hogy a jó útra lépés rögtön a jó taktikát, módszert és tudást is magában hordoz. A tanulás elkezdése csak megmutatja milyen temérdek mindent nem tudunk, ráébreszt, hogy a jó szándék még nem tett jóvá, és kellemetlen és kellemes tettek egész sora vár ránk, mire igazzá tud válni az, amit eddig csak hittünk magunkról. Amikor belekezdesz valamibe, az első dolog amit megtanulsz, hogy gyenge vagy, buta és rossz benne. Nyilván nem szeretnéd ilyesmivel terhelni magad. Az szeretjük, ha jó cselekedeteink azonnal meg is jutalmaznak. Ha egy hete gyúrsz, semmiképp nem veszed jó néven, ha kritizálják a mozgásod, a légzésed vagy a felszerelésed. Beleokoskodnak a dolgaidba. Ha két hete nyomod, már szakértő vagy, ilyenkor nem kapod, már osztod az okosságot. Három hét elteltével szokták a legtöbben abbahagyni, de aki marad annak is beletelik néhány hónapba, mire végre befogja a száját és az edzésre koncentrál. Te mondtad egyszer, hogy a futás önjavító tevékenység, bármilyen rosszul is kezded el, javulni fogsz benne. Nem lehet előre elmagyarázni minden lehetséges hibát, trükköt vagy módszert. A tapasztaláson keresztül tanulja meg mindenki a saját bőrén. 

- Már nem így hiszem. De ha így is van, akkor sem érdekel. Fáj, szorít, viszket a kötelező pozitív üzenet viselése. Hogy a francba lehet jó valami, ha folyamatosan elhallgatsz vagy hazudsz miközben műveled. És miért is? Mert minden fehér hazugság sérthetetlen, de még a feketékhez is tilos nyúlni. 

- Senki nem kényszerített rá. Nem is értem, hogy válhattál pappá egyáltalán. 

- Baszódj meg, ennél azért többre számítottam tőled. Lepattintasz ezzel a panellal. Miért nem mindjárt azt kapom, hogy "Minek mentem oda?"!? Egyébként punkból pappá válni az egyik legkézenfekvőbb karrier ha valaki úgy excentrikus, hogy közben fél az emberektől. Köztük vagy, mégis, legalább van egy kunyhó rajtad, amibe behúzódhatsz. 

- Igazad van, felhúztam magam, egyetlen mentségem, hogy tényleg felhúztam magam. Csalódtál, de inkább csak beleuntál ismét valamibe. Nem tartott meg, nem lett örök. Ennyi volt, egy újabb közösségben nem találtad meg a helyedet. Kerested, de nem ott volt. Szerintem nem voltál rossz prédikátor, amikor málnát loptam és ki kellett hallgatnom két felekezeti tag diskurzusát, nagyon pozitív hangnemben emlegették az új senior papot, aki olyan szépen tud beszélni a diétákról és lapos a hasa. Hagyd abba a szentnek levést, prédikációidat majd rejts el a neten, felejtsd el végre a kötelező pozitív üzenetet és mond el mi a bajod. 

- Márti. Letaroltam egy panaszos bejegyzése után. Csinálta magából a mártírt, mert feladott egy erős trail futást, én meg pont egy olyan versenyről jöttem haza, amin néhány öreg lobbista könnyített kicsit, hogy még több öreg részt vehessen rajta. Kevesebb meredek, kevesebb meleg, hűvös esti örömfutássá tettek egy egykor kemény félmaratont. Mivel a részvétel a fontos és így több a résztvevő, még úgy is kellett csinálnom, mintha ez egy pozitív dolog lenne. Csíkká szorítottam a szám, hogy meg ne szólaljak. Otthon nyitom a netet és látom Márti panaszát egy Trail futás bukta miatt. Meleg, meredekség, szomj. A poszt alatt pedig sok száz biztató, motiváló, támogató, empatika-emoji. Úgy látszott, a világ komolyan szívére vette, hogy ő aki három héten keresztül minden másnap futott egy hűvös esti tizest, nem tudta megcsinálni a hegyet és ez a hegy és a meleg hibája. 

- Nem bírtad ki, belementél és most te vagy a gonosz, egoista, elitista, negatív kritikus genya. Melyik emojival tetted magad végleg ellenségévé?

- Egy egész hosszú üzenetben reagáltam. 

- Sok szó, sok sértés, nagy megbántódás. Eretnek lettél a saját vallásodban, pedig meg voltál győződve róla, hogy ők azok. 

- Igen, amúgy sem bírtam már a templomi melót, gyakorlatilag csak a napi ritmust ismételgettem, és nem volt már meg az az érzés, hogy tényleg jobbá teszem a világot, ha minden hülyeségre okos, pozitív mosollyal reagálok. Írtam Mártinak egy edzéstervet. 

- Kígyómarás értékű felvezetéssel? 

- Úgy. És most személyesen is találkozni akar, hogy a szemembe mondhassa, hogy egy nagyképű, öntelt, elitista, negatív figura vagyok. 

- Majd hozd el egyszer bemutatni. Cseresznyeszezon van.

- Mi? Hülyeség!

Krisztián és Márti kapcsolata három éven át tartott és harminc évre elegendő fotó és videó örökítette meg a tájakat, ahová a két futóbolond ellátogatott. A lány komolyan vette Krisztián edzéstervének technikai részét is, a kígyómarásos felét pedig még komolyabban. A futók között nem ritkák a lelki mazochisták vagy azok a komplexusosok akik szeretik, ha végre az igazság végigvesszőz a hátukon. Spirituális fejlődésük részének tekintik a zord tényekkel, félelmeik megtestesült démonaival való szembesüléseket. Márti, mint mindenki más is egyébként, csak a virtuális térben tűnt felszínes hercegnőnek. A valóságban mindenki szebb és érdekesebb mint a szociomédiában, így amikor a bűnbánó Troll és a nyafka Mártír találkoztak, percek sem kellettek hogy Mesternek és Mártinak lássák egymást. 

Előzmények:

Bruce Lee szelleme

Az ártatlanság kora

Helló Barátom!

Örülök, hogy itt vagy, jól esik végre nem egyedül lenni, beszélni mindenféle baromságról ami eszembe jut. Guruljunk egyet, csináljunk egy kisebb túrát együtt. 

Induljunk. Ellenőrzöm minden cipzáram be van e húzva, csatok csatolva, zárak zárva. Jobb pedál le, rá a lábat és figyelve, hallgatva a lánchajtás első kattanásait kigördülünk a világba. Nem megyünk most sokat, ismerős helyeken leszünk, navigációval, táblák keresésével most nem kell foglalkoznunk. 

Benézünk az autókba, alájuk, nyíló ajtók, macskák, kutyák, gyerekek jeleit kutatjuk. Sétáló párok következő lépéseit jósoljuk meg. 

- Most ez egy ilyen ömlengéses túra lesz, ahol végig nagy szavakkal magasztalod majd a biciklizést? Mert akkor lehet, hogy inkább megállok és kitalálok valami ürügyet a lelépésre. Most hívtak, hogy fosik a gyerek és azonnal indulnom kell haza. Vagy valami még drámaibbat és naturalisztikusabbat. 

Mi volt ebben ömlengés eddig? 

- Egy ilyen bevezetés után mi jöhet? Szabadság, szerelem, csapó szél, lobogó sisak, lágyan neszező belsőmentes gumik, és a többi: Flow, transz, éberség, mozgás, jelenlét. Bla-bla. Egy ugráló bálna életörömét is beletervezted?

Nehéz lesz olyannak mesélni, aki előre tudja mit akarok mondani és már elhangzása előtt unja.

- Talán nem magaddal kéne beszélgetned. Minek akarod egyáltalán elmesélni. Ha már engem is untat, ki a fenét érdekelhet ez egyáltalán. A barátod vagyok, de ez már még a barátaidat sem érdekli. Nyálas, pátoszos ömlengés. Szerelem, szex, erőszak! Ami az alatt van, maradjon is ott. Írd bele a lakatos naplódba és rejtsd a könyvek mögé. Romantikus akciójelenet, dagadó izmok, dögös főhősnő és megállíthatatlan főhős. Megnyugtató végkifejlet, üzenet a mának. Ilyesmitől talán nem verne homlokon a máshol akarok lenni gondolata. 

Oké. Legyen. Mása és a Medve. Elmondom, hogyan ismerkedtek meg, mikor már ismerték egymást egy ideje. Igen, van ilyen, pont azt fogom most elmesélni. Romantika és akció. Szex az nincs, mert Dimitri prűd, nem járult hozzá. Még dublőrrel sem, sőt úgy meg pláne nem. Majd Krisztián kapcsán egy másik fejezetben. De az erőszakos résznek lesz némi intimitásba hajló feszültsége, ami erotikusnak is felfogható. Bár én nem úgy fogom fel, de szerintem vannak akik igen. 

Mása és Dimitri

Ha Krisztiánt valaki nagyon igazságtalanul és mélyen akarta inzultálni, nyálasnak nevezte. Voltak idők, vannak embertípusok, akiket ez hiúságuk főgyökerében sebez meg, összerándulnak tőle, fölbasszák az idegeiket és szórakoztató módon próbálnak jól reagálni a nem várt támadásra. Krisztián jól tanult, jól sportolt, mégis a száműzöttek zenéjét hallgatta, úgy öltözött, és olyan helyeken érezte jól magát, ahol a céltudatos stréberség nem számít éppen dicsőségnek. Folyamatos gyanakvás lengte körül rendezettsége, egészsége és szókincse miatt. Mit keres ott, miért van ott, ha más, céltudatos stréberek számára fenntartott védett és komfortos helyekre is beengednék. Nem punk, még a haja sem, mégis punkságokat beszél, csak szebben, iszik, de mindig megáll az önkívület előtt, keménykedik, de jóban van a szüleivel. Csak úgy vonzotta a szarkasztikus beszólásokat. Rendezett háttere és traumák látványos nyomainak hiánya kitaszítottá tették a kitaszítottak között. 

Nem tántorodott meg, punkult tovább, kicsivel több töményet ivott, kulturális és szociális ismereteit trágár sértésekké és cinikus, komor, elégedetlen megjegyzésekké transzformálta. Intellektusa mécsesét, mint szégyenfolt, ruháival fedte el. Megismerték és elhitték neki. Befogadták, lettek barátai, tudott értelmes és mély beszélgetéseket folytatni. Azt hitte, az lett, ami. Azt akarta hinni, hogy hisznek neki. 

Hörgött, üvöltött, rímeket írt káromkodásokra, a Fertőző Idők énekese lett, ordított, dühöngött, teljes befogadását mégsem sikerült elérnie.

"Nyálas!", gondolták magukban neki címezve, róla vagy ketten még akkor is, amikor véresre pogózott fejjel, válogatott átkokat szórt a világra egy színpadról. Érezte, pontosan tudott ezen gondolatok létezéséről, soha nem szabadult meg a viszkető érzéstől, hogy vannak még akik nyálasnak tartják. 

Egy idegszál, túl közel a felszínhez. Gyenge, támadási pont. Abban az esetben, ha vissza támadhat, ez nem gond, sőt a kemény élet természetes velejárója. (A kemény szó a kilencvenes években a nyálas ellentéte volt.) Visszavágott, szó szót, ütést földhöz verés követett és ment tovább az élet. Dimitri már csak bosszúsan vehette tudomásul, hogy védence megvédte magát. Nagy ritkán csoportos összecsapásokra is sor került, Krisztián nem mindíg volt teljesen flegma az identitás hazugságok kapcsán. Néha volt jónak hitt célja és csoportoktól kapott identitások is megtalálták olykor. ANTIFA harcos lett belőle, amikor Dimitri és ő szkinhedekkel akaszkodtak össze, máskor romák kergették haza, mert minek ment oda. Kiállt a nők jogaiért, két fogába került, az állatok védelmében megvert egy tahót a saját udvarán, aztán megharapta őt a kutya ami miatt az egész balhét kirobbantotta. Egyszer megcipőzték hazafelé éjjel, Dimi még épp időben ért oda, a rúgások nem kezdték részeg fejét célozni. A medve több alkalommal mentette meg, húzta ki saját maga által ásott vermeiből. Fogta a haját, amikor hányt és mindig volt nála hűvös citromos víz. 

A Fertőző Idők - ahogy általában a hardcore metál zenekarok - klánná alakult. A próbákon haverok és barátok lebzseltek, ismerősök ismerősei üdvözölték a tagokat cinkos mosollyal, bonyolult kézfogással köszöntötték egymást a belső körösök. Kriminális tevékenység gyanánt pedig füveztek próbák után, főleg a Szikár (róla majd később) hamis füvével baszták át őket. Próbák, fellépések előtt tiltva volt, mert rohadtul pontatlan és összehangolatlan lett a zenekar tőle. Három órával esemény előtt előtt tilos volt betépni. 

Egy szép ködös estén néhányan a klán tagjai közül, Krisztián, Dimitri, Buff, Dzsem, Szani és nővére: Mása épp törzshelyükön, egy pincéből kialakított rockkocsma egyik boxában múlatták az időt. A Panthera lemezről, Les Claypoolról beszélgettek nagy egyetértő vitákban, barátságos személyeskedés és rossz offenzív viccek körítették az okos csak értelmetlen okfejtéseket. 

Egyáltalán me értette senki annak a csajnak a motivációját, aki a klán asztalához lépve kivárta, amíg mindenki észreveszi, majd gúnyos félmosollyal Krisztián felé veti, szemébe nem nézve azért, csak úgy flegmán foghegyről:

- Kibaszott egy nyál vagy te baszki! - nem, nem rossz vicc volt, mert azon mindig nevet az aki mondja. Minél szarabb, butább, fább (tudom, hogy hivatalosan nincs ilyen szó) egy vicc, annál fontosabbnak érzi a mesélője, hogy jó példával járjon elő és megmutassa, hogyan érdemes nevetni rajta. De a csaj nem röhögött. Gunyoros félmosoly bujkált a szája sarkában. Jól nyomta, undor, megvetés, provokáció, kötekedés és egy csomó ki nem mondott lealacsonyító megjegyzés egy gesztussal. 

- Mi? - kérdezte valaki, tökéletesen mindegy ki. Dzsem lehetett, mert most az is mindegy, hogy ő ki. 

Dimitri ilyen esetekben már a kötekedő mellett szokott állni kérdő tekintettel, de ha az történetesen egy csaj...csajok fölé nem tornyosul fenyegetően, ez annyira alapvető, hogy még a vörös spirálfüzetbe sem kell beírni. Az ég kék, a nap forró, csajokat nem félemlítünk meg termetünkkel, mert az nem csak azonnali vereség, de gyalázatos bűn is egyben. Dermedten ült. Nem gondolta, hogy Krisztiánra fizikai veszélyt jelenthetne a troll punk csaj, de szinte saját lelkében érezte barátján esett szándékos sebzést. Buff sem jutott túl homloka közepére szaladó szemöldöknél, megállt kezében a golyóstoll, szájában a rágó, tüdejében a levegő. Krisztián lenyelt egy gombócot a torkában.

- He? - próbálta kifejezni magát kiszáradt torokkal és önérzete szélvédőjének szilánkjaival az arcában. Megtestesül, materializálódott előtte a démon, ami mindíg és mindenhol ott volt, minden klubban és koncerten ott állt valahol hátul, figyelte őt közelről és ha senkit nem látott, akkor is ott volt, csak épp elég távol. Szerette volna hinni, hogy nincs is, néha reménykedett benne, hogy már elmúlt, mindenki hisz neki, hiteles, kemény és amit mond éli is. Nem csupán prédikátora, hanem szerzetese is saját hitének. Borzongott tőle, üldözte a gondolat, hogy hazugnak, műnek, tettetésnek bélyegzik amit csinál. A nyálas nem csak hiteltelenítette, kirekesztette abból a világból ahol lenni vágyott, ahová akkoriban helyezni szerette volna magát. A nyálas jelző verbális leköpést jelentett. Azonos neműek esetén csakis ütésváltással menthető a becsület. De ő csaj volt. A második szó amit Krisz reagálásképp mondani tudott el sem hangzott. Mert nem jutott eszébe semmi, lebénult, csak annyit tudott elérni, hogy kicsit kinyílt a szája és remegett a széle. A mesteri pontossággal, profin kilőtt mérgezett nyíllal a szívében hirtelen, de csak egy villanásra beleszeretett kínzójába, szerette volna szeretni a démont. Legyőzte, lelőtte, ledöfte, vigye! Az övé. Szerelmes akart lenni gyilkosába. Hüppögve beismerni, elolvadni eltűnni fojtva ölelő karjaiban. Megadni magát, hagyni az egész keménykedő, alfa vetélkedőt a picsába. Faszba az egóval, faszba az állandó meneküléssel, elég volt. Az vagyok, aminek mondasz, a rabszolgád leszek, elegem volt abból, hogy fussak előled. Igazad van, hazug álszent vagyok, nem tartozom ide, csak mert oda nem tartozok. 

Elég, igaz, hazug vagyok,

nem tartozom ide, csak mert oda nem tartozok. 

/ Fertőző Idők - Hazug vagyok

Dimitrí megfeszült a helyzet igazságtalansága, barátja kínjai és saját tehetetlensége miatt. Ez nem olyan kötekedés, vagy provokáció volt, amihez szokott. Általában felületes sértésekkel hergelték egymást a felek, majd átkozódva visszakoztak, mellüket döngetve ellenkező irányokba. Ez most más volt. Gonosz. Ez egy asszaszin támadása volt egyenesen a szívnek. 

Mása, talán nem veszi lelkére, ha így több évtized távolságból így nevezem, egy stréber, valószínűleg azért került a Fertőző Idők klán köreibe, mert hardcore stréber. Az a típus aki elégedetlen azzal a tanárával, aki nem a lehetetlent várja el tőle. Igen, a tanárokat hajcsározó, önostorozó, kritikus, tökélyre törekvő kicsi kő. 

Mása, Dimitri álmainak légies látomása, egy Hattori Hanzo katana követhetetlenül céltudatos villanásaként csapott le a gúny maszkját viselő verbális mesterlövészre. Volt gúny, nincs gúny, ahogy a kiscsaj arca Mása markában már csak egy taknyos papírzsebkendő, szörcsög, szája gyűrött, döbbent csücsörítésbe szorul, szeme rémült, ahogy állát egy vas marok és acél sodronyok erejével szorítja egy hardcore stérber. Még nem érzett ilyet, azt hitte, azok akik éjjel nappal tanulva sanyargatják magukat, akik tudják a válaszokat és értik a feladatokat, mind puhány szarok. Mása egészen közel tolta az arcát, állánál fogva megemelte, falhoz szorította majd szakszerűen fölé tornyosult:

- Mond még egyszer! - sziszegte, de úgy, hogy Krisztián hátán is végigfutott a hideg. Egészen biztos vagyok benne, hogy nincs olyan értő és érző lény a földön, aki ki merte volna mondani mégy egyszer. - Csak mond és szétrepítem a pofádat! - És tett is erre utaló elég konkrét mozdulatokat. Ízelítőt pofa szétrepítéséből. A csaj szörcsögött Mása néhány ujjával a szájában. Érezte, tudta, helyzete rossz, de lehet még ennél sokkal rosszabb is.  Száz százalék biztos vagyok benne, hogy bárki a földön mélyen megbánta volna, felébredt volna benne az életösztöne ha a kiscsaj helyébe kerül. A salátává gyűrött arc, a szörcsögés és a szájának szétszaggatására tett elég egyértelmű utalás megbánó, engesztelő nyöszörgést hozott ki belőle. Mása kihúzta a szájából repítő ujjait, beletörölte a gyűrött arcba, majd elengedte.

Dimitri szerelmesen meredt rá, álmai látomása, a 178% on teljesítő légies könnyedség, a villámgyors arctépő, a tanárait gályáztató igazságosztó. Megfogadta, kicsit még jobban odateszi magát a gyúrásban és vesz egy kevésbé kopott farmert, esetleg egy pólót, ami Másának is tetszhet. Kevésbé naturalisztikus képpel, vagy kép nélkül. Egy nem metálos pólót például. Mása, Dimitri tudta, más is tudta róla, ki nem állhatta a hardcore metált. Ő, és ezt Dimitri nem tudta róla, más se, talán csak Buff, a medve miatt volt ott. Nagyon kedvelte a tagbaszakadt, mikroszkopikus mélységekig megbízható testőrt. Bukott a testőrökre. A rockerek túl részegesek, a stréberek unalmasak voltak számára. Dimitri pedig egy bonyolult és színes napirend szerint kavar, absztinens és hát testőr. Ki van gyúrva és látszik rajta, hogy van lelke. Csak még nem tudja mire is használja. Dimitri nem tudta, más sem, csak Buff, hogy Mása csak miatta lett a Fertőző Idők klán tagja. Attól az estétől kezdve pedig a medve társtestőre, majd testőrtársa, majd társa. A többit tudjuk, a medve egy életre választ Barátokat. Dimitri és Mása nagyon nagyon nagy barátok lettek és még mindig azok. Kismedvéik is lettek. Annyira szeretik egymást, hogy képesek hetekig egymáshoz sem szólni anélkül, hogy összevesznének. Házasok, de külön nyaralnak! 

Ennyi. Nos, elég romantikus, akciófilmes lett? 

- Mi lett az asszaszinnal, ki sem derült miért csinálta. 

Azt máig nem tudja senki. Rebekának hívták, három évig jártak Krisztiánnal nem sokkal utána. még ma is él, valahol Pesten. Igazgatónő egy szigorított férfibörtönben, vagy ilyesmi. 

- Pffff...nyálas! - mondod, én meg szétrepítem a szádat.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy teljesen jelentéktelen kis zajfogó erdő az ötös autópálya mellett. Néhány kutyás, kocogó és biciklis tévedt oda csupán, ők is csak véletlenül, mert mocsaras, nedves mélyén agresszív, vérszomjas szúnyogok és kullancsok rettentő serege leselkedett, fenekedett bárkire, akinek meleg vére volt. Balázs és Szetti (egy igen csinos, jó kiállású, szimpatikus fiatal rókapár) nem sokat törődtek a vérszívókkal. Vastag bundát növesztettek, csak az orruk hegyét hagyták szabadon, nem hagytak helyet a szomjas rovaroknak. Azt a buta szúnyogot pedig, aki képes volt az orruk hegyére szállni, ügyesen lenyalták. Az élhetetlen zajfogó erdő volt az otthonuk, számukra mindez a biztonságot, a háborítatlanságot jelentette. Boldogan életek ott, amíg meg nem haltak, de előtte még csináltak néhány kicsi rókát. A legtöbbjük (nyolcan) szép vörös bundával születtek, kettő csúnya vörössel, egy meztelenül és volt egy szürke is.  A kis rókák vagy szépen felcseperedtek, vagy egy hülye pillanatukban az örökké nyitott, őrizetlen baromfiudvarba avagy a róka-mennyországba röpítette őket az evolúció félszemű komposa. Négyet elütöttek az autók, kettőt lelőtt a mezőr, a meztelenül születettet megették a hangyák, egy szerepelt egy netflixes sorozatban majd szénné égett. A megmaradt négy, mikor elég nagyok és erősek lettek, útra keltek, hogy párt, karriert, jó nagy lyukat, közeli tyúkfarmot, egerekben gazdag réteket keressenek maguknak a világban. Egy mérget evett (az egyik csúnya vörös), egy veszettséget kapott (pedig szép vörös volt), egy pedig kukába szorult (a másik csúnya vörös). A végére egyedül a szürke bundájú maradt meg.

Egy szép napon  aztán ő is majdnem megdöglött, mert olyan döglött madarat evett, ami előtte egy döglött görény és két halott borz teteméből is evett, amik azért lettek tetemek, mert idegmérget fogyasztottak. A fácánvadászok nem szeretik a konkurenciát. Csak azért nem pusztult el, mert megmentettem. Igen én. Azzal, hogy mesét írtam róla. Mert mesékben még van esély és épp az a mesebeli esély mentette meg. A valóságban, még ha túl is élt volna egy idegmérges vadászati vadvédelmi előkészítést, az csak néhány nap plusz szenvedést jelentett volna. Hosszú kínokat, permanens károkat az állat idegrendszerében. Vakságot, süketséget, fájdalmat, korlátozott mozgást. 

Mivel jóságos és barátságos mesélő vagyok, azt kamuzom, hogy Szürke túlélte a madártetem elfogyasztását és még csak meg sem vakult. Kicsit megszédült tőle, de ki tudta pihenni. Mivel okos fiatal róka volt, jól megjegyezte magának, hogy olyan madarat, ami úgy viselkedik, mintha nagyon keményen be lenne tépve, nem eszünk meg. 

Máig is él, nem halt meg, kerüli a nyílt mezőket és a dízel terepjáróktól bűzlő erdőrészeket. Jól van, a körülményekhez képest egész jól. Itt a vége, merevítsük ki a képet egy boldognak látszó pillanatban és köszönjük meg a szerencsének, hogy Timi, aki ezt a sztorit kikövetelte belőlem, még azelőtt elaludt, mielőtt hullani kezdtek volna a kisrókák. 

/Buff

A túlélés nem kunszt. Itt vagy, olvasod ezt, ezek szerint te is nagy túlélő lehetsz. Ahogy körülnézek, mást sem látok, csak túlélőket. Nyilván akadnak közöttük olyanok, akik az én módszereimnél sokkal jobbakkal operálnak, látványosan túlélőbbek, mint én. Jobban áll nekik. A valódi túlélésről talán a halottakat lenne érdemes oktatni, sokuknak pont jól jött volna az a tanács, amit ha megkapnak, talán még ma is élnének. Megfordítva, a legjobb túlélési tippeket halottaktól lehetne kapni, mindegyiktől egyet. 

A fenti bekezdésből, bár már messziről bűzlik az igazságtól, kiderül miért is szeretném leszűkíteni a túlélés fogalmát olyan emberek csoportjára akik nehéz, elszigetelt, vad, kihívásos területeken is jól boldogul. Ott is ahol egy átlag iPhone felhasználó csak addig élne, amíg le nem merül a telefonja. A túlélő jeleket olvas le táblákról, merészen fordul jobbra, balra anélkül, hogy megerősítéseket kapna bonyolult szoftverek rendszereitől és nem kell megnéznie a youtube-on, hogyan kell kommandóskéssel és ceruzafaragóval tüzet gyújtani. 

Buff felszisszent, amikor egy túlélési tippnek álcázott késreklámot tartott arca elé... inkább hallgassuk el a nevét. Hívjuk Alexának. Alexa. Felszisszent, először az intim szférájába tolt kis tévé miatt, utána pedig a képernyőn látott ökörség nyújtotta meg a mentális fájdalom pillanatait. A videón egy vattakabátos csóka ceruza-faragóról késsel forgácsolt magnéziummal gyújtott tüzet. Íme a bukás egy receptje. Nem katasztrófa, általában nem az, csak egy rosszul sikerült trükk arra, hogy kést adjanak el. 

Előzmények: Buff és a Medve

A pokol a többi ember. 

/ Jean-Paul Sartre

Buff és Dimitri egy domboldalon üldögélt, néhány kidőlt fa törzse épp elég kényelmes padot teremtett útjukba, így szüneteltek kicsit. A pokol első falujának, Bizidorfnak népszerű kis éttermét figyelték, egy gyerekszületésnap after-partijára gyűltek éppen össze néhányan. A remete elgondolkodott az összejövetelen. Kiszámolta az esemény karbonlábnyomát. Négy autó, mind SUV, kilenc fő. Mindenki a környékről való, így a távolság nem is vészes, maximum 50 kilométert tehettek meg a négy autóval összesen. Nem sok, még tíz kilónyi szénmonoxid sincs. Hozzávehető még négy, vagy öt, majd holnap, amikor a tortaformát vissza kell vinni a nagyihoz és ki kell cserélni a Roszmanban egy hibás unikornisos tolltartót. Nem magas érték, ha megéri, de ez nem érte meg.

A hercegnő születésnapja utáni vacsora

A hercegnő egy kemény, megfeszített munkával gyermekkorban tartott lányka. Nem mondanám rá, hogy a család szeme fénye. Azon már túlhaladtunk, annál itt sokkal többről van szó. Ő egy kezdetben kedves áldozat, szülei jóságának, tutiságának és rendelkezésre állásának pedáns bizonyítéka. A kislány, aki körül rohadt sok műanyag póni és unikornis fog felhalmozódni. Lesz saját kis szobája, birodalom, szalon, ha úgy tetszik ahol csakis színek, fény, illatok babaházak és műanyag istállócskák veszik körül. Mindenből dögivel. A gyerek gyerek, szeret játszani, de akkor az igazi, ha ezt anyu és vagy apu minimum feszült figyelemmel nézi. A legjobb, ha ő is választ egy pónit és megitatja, eteti, lefekteti. Aztán újra. Sajnos az utóbbiakból már nincs dögivel. Apuból, anyuból, időből, így aztán figyelemből már kevés jut. Pedig egy gyereknek, még ha hercegnőket megszégyenítő mennyiségű lova és ingatlana is van, a figyelem a legértékesebb, amit kaphat. Nem kellene, hogy ez kizárólag a szülei figyelme legyen, bárkivel szívesen elfoglalják magukat, akik hajlandóak rövid ideig belefolyni egy kidolgozatlan mesébe, de bárkiből sincs dögivel. Csak unikornisokból kaphat annyit, amennyi biztosan elég. 

A hercegnő hamar elunja, hogy magányosan játsszon, prüttyögő-tüttyögő monoton ritmus tölti ki napjait az egyre nagyobb istálló és babaházak takaros tömegében. Senki nem kíváncsi rá, hogy van a beteg lila egyszarvú vagy Jenő a buta szamár. Hiába a rend, a tisztaság, a szépen elrendezett asztal, ha senki nem néz be, ül le egy teára. 

Az unatkozó hercegnő 

Egy unatkozó hercegnő szívfacsaró látvány. Nincs megindítóbb egy gyereknél aki boldog aranykor helyett nélkülözésben éli le legzsengébb éveit. Elég egy félhangos, nyűgös megjegyzés és a kívánság parancs, ha a hangszín és biggyedő, bús szájtartás a helyén. Egy elrebegett szó, kakaó, és nem csak hogy azonnal ott is terem egy gőzölgő, habos, kakaószórásos forró csoki, hanem még meg is dicsérik, hogy konkrét és határozott igényekkel segített szüleinek, hogy megoldják szomorú helyzetét. Egy szülő számára nincs nagyobb fájdalom, mint amikor a gyereke szomorú. Az ad hoc kívánság gyorsan teljesíthető, gépekkel, ipari segédanyagokkal másodpercek alatt bárki összekotyvaszthatja, árt, de amíg a gyerek nyeli, csendben van és utána is percekig elégedett. Instant figyelmet kapott kakaóval. A szülő gyorsan letudva az újabb mini hercegnői szolgálatot visszafordulhat saját gondjai felé, ami általában a telefonjának a nyomkodása vegán körömpörkölt receptekért, akciós pónilovakért, unikornisos gumicsizmákért. A hercegnői díszletek olcsóbbak és könnyebben beszerezhetőek mint az idő és a figyelem. Az arisztokraták külsőségeit még egyszerű utánozni, ruhák, lovak, ingatlanok pipa, de ott van az a kevéssé látványos, időigényes és nem biztos, hogy megtérülő műveltségi, kulturális és művészeti feladatkör, ami a modern arisztokráciához már nem tartozik hozzá. Pénz van, idő nincs.

 A hercegnőnek születésnapja van. 9 éves, igazán szép lány, okos, jól tanul. Bőven megérdemel egy boldog születésnapot. Ajándékokkal, lovaglással igazi pónin, mozival, tortával, gyertyákkal és egy kívánsággal, amit nem mond el. Nyugi, meg is lett minden. Kapott hét pónit, két egyszarvút sörénykefékkel, volt a vadasparkban lovagolni, megnéztek egy ikerlovas ikerkislányos filmet a cineo-multiverz egyik kamratermében, ettek a mekiben és pont. Már csak a vacsora volt hátra (igen, a meki után), ami a felnőttek miatt fontos része a napnak, apu, anyu kétoldalt, apu és anyu új barátai pedig még oldaltabb. Ennél az asztalnál most van két apja, meg két anyja is. Régi és új is mindkettőből. 

Az új apja nem apja, sőt kifejezetten tiltakozik is ellene hogy azzá váljon, ő csak azért van itt, hogy az eredeti anyja megmutassa, hogy ... nemtommit mutat meg. Az új anyja jófejkedik, az is, kedves és vicces, de a régi azt mondja róla, hogy kígyó. Régi apja, aki az új anyja miatt hagyta őket el, pedig szolga, dolga, hogy a hercegnő továbbra is gyermeki illúziók lufijai mögül képzeljen a világról amit akar. Ha plusz pónik kellenek, azt is vesz. 

 De itt nem áll meg a szekér. És itt az ideje, hogy megnézzük ki kicsoda, mi a dolga és szerepe a hercegnő körül feszülő szociális pókhálóban. 

Már abból, hogy apu vitte moziba, mekibe és lovagolni sejthető, hogy elvált. Elege lett, fellázadt, felvállalta inkább a szaremberséget, minthogy felesége hideg, száraz, buta elveken és véletlenszerű szokásokon alapuló életstílusához alkalmazkodjon. A hercegnő születése csak felerősítette a nő addig még elviselhető arroganciáját, szarkasztikus humorából kifakultak a viccek. Ki tudja miért, de megkeseredett, és ez a keserűség úgy hatott a férfi libidójára, hogy az megrettent. Mást fogadott meg, ennél szebb és jobb légkört, több tiszteletet tűzött ki célul. A befektetett pénzért és időért cserébe ennél sokkal jobb minőségű légkörre, szabadidőre, intimitásra és szexre számított. A gyereket is másképp képzelte. Valahogy kevésbe központinak. Családtagnak, kíváncsi kis emberkéknek, nem pedig bevásárlólistának és todo listának. 

Elvált, de nem vált el. Hős típus. Elvált ágytól, de az asztalra továbbra is ő hordja az ételt, mert nem fér össze morális önképével a cserbenhagyásnak még csak a látszata sem. Tökös döntéseket hoz, erős mint egy igásló, jól szervez, jövedelme és autója van. Ezek továbbra is a hercegnő és az őt egyedül nevelni kényszerülő anyuka, innentől ex-feleség rendelkezésére állnak. Csak már nem jár érte puszi. Most mindezen szolgálatokért előre fizetnek sértett zsarolással. 

A hős már nem hős, hanem áruló, aljas cserbenhagyó, amit minden egyes alkalommal kifejezésre is kell juttatni. Ha már az az átkozott apád itt hagyott engem az ágyban egyedül, annyit megtehet, hogy indokolatlanul sokat használja az autóját miattad. Az ex feleség érzelmi zsarolással enyhíti döglött házassága felett érzett gyászát, a médium pedig a hercegnő. Tiszta szerencse, hogy már vettek neki egy iphone-t, így csak tompítva, szűrve jutnak el tudatáig a becsmérlő, mérgező szavak, a sérült egójú boszorkány folyton mormogott átkai. Apja egy tróger, aki fasza szavára itt hagyta a családi otthont. Ő ment el! Én itt voltam, tettem a dolgom, neki is megvolt a magáé. 

Az, hogy önmagában a fasz szava elég hangos tud e lenni ahhoz, hogy hercegnőstől hagyjunk magunk mögött egy családot, kétséges. Félrelép az ember, flörtöl, bizonyít magának, keresi az elveszett örömök forrásait, de mivel családjára mint életművére is tekint, inkább sunyul, szervezkedik és visszatér. A hős válásához több kell, a természet elsöprő szava, új, egy jobb, de az is lehet hogy a későn megtalált igazi szerelem kell. A mérgező otthoni légkörrel megtámogatva. A pozitív és a negatív energiák szinergiájára.

Kulturáltan vált, ahogyan csak egy bűntudattal sújtott hőstől elvárható. Vezekelve. Ex felesége vezeklésére és hős természetére apellálva érzelmi zsarolással rángatta nyakán a pórázt. Az apai kötelességre bármely pillanatban hivatkozhatott, ha mondjuk nem volt kedve érte menni az iskolába, vagy kellet egy csipesz a Roszmanból. 

A hercegnőnek ebből semmit nem szabadott megszenvednie. Neki folyamatosan hazudoztak, meg mondták, hogy ezt ő még nem értheti. 

Sajnos értette. Sokkal több lett az unikornis és a póni. Apja sietve hordta, hozta, vitte őt mindenhová miután anyja felhívta és leszidta. Anyja többet sminkelt apja pedig többet volt vele, mint azelőtt de most is mindig van valami más, fontosabb dolga is, mint játszani egy unikornisoktól és póniktól hemzsegő mini istállóval. 

Ők ültek az asztal egyik oldalán, velük szemben a nagyszülők, a régi apja és anyja apja és anyja. A régi apja apja, apai nagyapja még egész jó fej, úgy tesz, mintha lehetne jól is érezni magát, viccelődni próbál és a hercegnőt faggatja viselt dolgairól. Suli, sport, lovaglás felől érdeklődik. A meki előtt még pont jól esett volna neki a figyelem és a lehetőség, hogy meséljen kicsit magáról, de ebben a helyzetben, csirkerögökkel és majonézes keményítőrudakkal, egy szelet rózsaszín és egy fél szelet fehér szülinapi tortával megrakott gyomorral már nem esett neki jól kikiabálnia egy nagy asztal közepéről a széle felé, hogy miért is szereti a lovakat. Fáradt volt szegény, de a nagyik nem járnak mekibe, ők régi, alacsony belmagasságú, gerendás plafonú, agancsokkal és döglött vaddisznófejekkel dekorált és sasokról elnevezett éttermekben szerették átadni a borítékjaikat. Minden ágról kapott egy százast, meg egy csomó jó tanácsot azzal kapcsolatban, hogy ne költse el. 

A régi apja anyja, apai nagyanyja mindig is utálta a régi anyját. Most végre már szabad kimutatni. De nem most és itt, ez most a hercegnőről szól, majd rühelli ex menyét máskor, mindig csak nem most. Most ünnepelni kell, meg kell mutatni a kislánynak, hogy mennyire minden rendben. Mosolyogni és kérdezgetni őt az iskoláról, tanárairól, osztálytársai szociális helyzetéről. 

A régi anyja apja részegen érkezett, mert nem akart a kislány szem előtt beverni három jégert, így ráadásul a számla sem lesz annyira magas. Szerencsére nem harsány, duhaj vagy bratyizós típusú részeg, így csak annyi látszott belőle, hogy nem érti, miért nem ihat meg még egy jégert, meg hogy el akar innen menni oda ahol ezt lehet. A kislány unokája kedvéért képes volt kicsit összeszedni magát és fékezni szomját. A koncentrált fékezés mellett próbált érdeklődő arckifejezést felölteni, amikor unokája megszólalt, bár soha nem tudta, milyen kérdésre is válaszol a kislány. Régi anyja anyja, anyai nagyanyja pedig végig a telefonját babrálta és félszavakat motyogott. 

 - Csak az nem értem - szakította ki magát gondolataiból és tért vissza a fatörzse Buff - hogy mi köze ehhez Krisztiánnak? 

- Biztos ott sincs ott. - dörmögte Dömötör meggyőződés nélkül. 

- Ott vagyok. - pukkant ki mögöttük a semmiből Krisztián. Szája fölül még nem sikerül maradéktalanul letörölni a habos kakaó nyomait. Még nem nyelt le teljesen egy darab fánkot, sietős, gúvadt szemű rágással próbált helyet teremteni a szájában a beszédhez. Dimitri kíváncsi bamba türelemmel várta ki, Buff aggódott, nehogy barátja fánkba fojtsa magát a nagy sietségben. - Én vagyok a kiscsaj, meg az apja, meg a nagyapja. A régi és az új anyja, valamint az egyik ló is én voltam a vadasparkban. Nemsokára pedig bejövök mint szakács, hogy megmondják, hogy a dinoszaurusz alakú rántott hús szerintük mirelit. - aztán: pukk, és eltűnt. 

- Legközelebb leütöm, hogy ne tudjon elpukkanni. - vetette fel Dimitri. - Meg akkor is, ha nem ad fánkot. 

- Vagy egy kávét. - buffantott Buff, majd felkerekedtek, hogy keressenek a pokolban egy helyet ahol jóllakhatnak.

Előzmények: A sárkány útja

Dimitri szeretett volna egyszerű és gyors véget vetni Krisztián vergődésének, de az instant szimbolikus megoldás csak néhány lyukat ütött a kunyhó falán. Aztán egy nagy néma robbanás és itt vagyunk. Onnan kezdődik ez a mese. 

Az úgy nem megy, hogy valami nem tetszik és szétverjük. Ott marad, nyomot hagy, nem tűnik el. Az akarat nem ütő, hanem tolóerő. Egy nálunk nehezebb akadályt félreütni nem lehet. Fogást kell keresni rajta és húzni, tolni, emelni, ahogy súlya engedi.

/ Idézet Dimitri vörös spirálfüzetéből, kék tollas bejegyzés

Arra gondol, hogy könnyebb eltolni egy autót az útból, mint félreütni onnan. 
/ Buff

Ne lépj be olyan emberek csoportjába, akik azt ígérik, hogy félreütik az autókat az utadból és hogy majd később te is mezítláb fogsz Daciákat és Suzukikat a helyükre rugdosni. 

/ Krisztián

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kunyhó. Első és második ránézésre közönséges csősz vagy vadászkunyhó, harmadszorra pedig már rá sem érdemes nézni, annyira jelentéktelen. Kicsi és elhanyagolt, finoman egyensúlyozva az összeroskadás peremén már összetákolása óta. Rengeteg hasonló létezett belőle létezik most is. Újak születnek és régiek dőlnek össze. Varázskunyhók, a szó minden értelmében. Egyrészt van lelkük, önérzetesek és nem lehet őket csak úgy lerombolni. Sem mesében, sem a valóságban. 

Próbatételek, átkok és áldások, de legfőképp út megtétele szükséges ahhoz, hogy a szükséges erőt, észt és tapasztalatot megszerezzük. Elég lapos az a mese, ami happy end-el kezdődik. Erre kellett most ráéreznie mai mesénk két hősének. Dimitri tombolása, amit újabb meditációs epizódjának gondolt aktiválta a kunyhó szunnyadó mágikus természetét. 

A varázskunyhók szeretik a békét és a tiszteletet. Mágikus természetük abban áll, hogy türelmesek és semlegesek. Pragmatikusak, puritánok, minimálisak. Nem érdemes szétverni őket, mert erőszakra rosszul reagálnak. Álmukból felriasztva varázsolni kezdenek, vadul és dühösen. Mint egy rosszindulatú migrénes boszorkány, akire épp akkor nyitunk rá, amikor beverte a fejét a konyhaszekrénybe. Igen, sajnos menedék mivolta ellenére önvédelemből nagyon gonoszan reagál még a legbékésebb kunyhó is.

Krisztián sötét birodalmában járunk. 

A kunyhó utolsó lakója lelkébe repítette (teleportálta) varázsolta támadóit. Egyik pillanatban még látványos csihi-puhi, kung fu bemutató, recsegés, ropogás, közönségként egy vigyorgó, a szimbolikus leszámoláson jól szórakozó, szerepét vesztett remete. Aztán hopp, fekete villámlás, és a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, és még azon is túl jelennek meg. 

Krisztián sötét birodalmában járunk, ahol mindenki rohadjon meg. Ebben a történetben legyen most a neve: pokol.

A pokol, a hiedelmekkel ellentétben nincs túl mélyen. Nem olyan hely, aminek nagyon eldugott, benőtt helyeken lennének a kapui. Elég könnyű lejutni. Egyáltalán nem őrzött, sőt kifejezetten bátorító, publikus helyek. Nagy befogadó kapacitással. A levezető lépcsők ráadásul mind felfelé indulnak. 

Buff és egy Bamba grizzly a Dömötör   gyanakvón szaglászott, kénes fortyogó katlanokat várva felbukkanni minden kanyarulat vagy bozót mögött. Nem voltak katlanok. 

- Ez az egész az. Magyarázta neki a Remete. Egy rohadt nagy katlan az egész, azért nem látjuk, hogy már benne vagyunk. Különben kiugranánk. A látóhatáron jóval túl húzódik a pereme. A pokolban vagyunk. 

- Élve? - kérdezte egy Micimackótól elvárható döbbent nem értéssel az arcán Dimitri. 

- Hát máshogy nem nagyon lehet. Ha valaki nem él, mitől kerülne ide? 

- Mit keresünk itt? - kérdezte volna, de mivel medve, ezt inkább csak az arcára volt írva. Két oldalt kicsit lelógott a pofabundája és döbbenten nézett egy teljesen irreleváns irányba. A válasz talán ott bukkan fel. De ha nem, hát egészen biztosan a távolban lesz valahol. 

- Inkább kit. - Buffantotta Buff, aki szintén távoli irányok felé forgatta a tekintetét, hátha az ő kérdésére is egy messziről érkező idegen hozza a választ. 

- Krisztián poklában vagyunk, őt kell megkeresnünk. - okoskodott - Te azért vagy itt, mert erős vagy én meg azért mert én is. És mert a barátod vagyok. 

A medvének lassan kedtek helyükre kerülni a hiányzó emlkek a most és a néhány percel ezőelőtről. A hülye helyre kerülés előtti emlékek.

Krisztián megmentésére indultak. Egy bozót mélyén lakott. Egy mocskos kis budiban, ablaktalan bódéban találtak rá. Buff szerint egy rakás léc, ragaszkodott a varázsmentességéhez. Tévedett. Mégiscsak varázskunyhó volt. Igazi félig barátságos, félig gonosz félig mese félig igaz, dimenziók közötti félúton düledező kis hely. Menedék a menekülőnek, börtön a fogolynak, pokol a bűnösnek és látszólag törékeny. Be lehetett húzni neki egyet kettőt, lyukakat szaggatni a falán, sőt az sem lett volna teljesen ellenére, hogy rituálisan elpusztítsák, hiszen temérdek létezik belőle. Kunyhul, rohad, álldogál máshol. Az árat mindenért meg kell fizetni. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ha baromira szerencsés fickók vagyunk, és nem csak szerencsések, de mindent meg is teszünk érte, hogy bejöjjön, kijövünk. Még ha le is kell tenni a dudát miatta. A kunyhó dühében, mert dühre minden féle létező teremtmény dühvel reagál, a pokolra teremtette mindhárom lakóját. Mi pokolabb helyet tudhat egy verbálisan budibódénak alázott varázskunyhó kitalálni, mint Krisztián poklát. Vallásos terminológiával magyarázva az érthetőseg kevéért. De tartsuk észben, mindíg legyen homlokunk közepére írva alkoholos filccel, hogy ez egy mese. Nem ülnék itt és írnám, ha nem lenne jó a vége. Pont azért mese és nem északnorvég hüttekamaradráma. 

Mesénk hősei, egy délceg remete bottal és némi hidegvérrel, egy pattanásig feszült idegzetű kung fu pandákat reggeliző grizzly és egy saját poklában eltűnt herceg. 

- Megkeressük Krisztiánt, a hátadra dobjuk és hazamegyünk. Majd Mása főz neki néhány teát, amitől először fosni fog, utána meg fel lesz fújódva, de a gondoskodás és társaság talán kiszedi innen. - Buff úgy érezte, megnyugtatja a medvét ha dörmögve hangosan gondolkodik.  

A pokol körülöttük egy gyönyörű őszi naplemente lángjaival perzselte az égbolt katlan peremét, békésen sétálgattak az ördögök, a kisördögök a bűnösök és a betegek. Néhányan esti fényeket bámulták mások az alkony sötétjét keresve próbáltak titokban rágyújtani. Egyesek még elérni, mások végre egyszer lekésni szerették volna a vacsoraidőt. A távolban gyerekeket parancsoltak be a játszóról, kutyák rohangáltak még egy utolsót a narancs lila naplementében. Buff és a Medve egy dombetetőről figyelte a békés idillt. A kisváros útjait fény festette láthatóvá ahogy a szürkület a házak közé ereszkedett. Már csak a magasabb dombok teteje, a távoli hegyek és a hegyek feletti gőzfellegek verték vissza a pokol lebukó lángjait a horizonton. Egy közepesen kényelmes pad, néhány gyümölcsfa, szeder, és egy barátságos esőházikó fokozta a nem túl pokoli életérzést. 

Dimitri visszahúzta karmait, lazított, védekező állásból szaglászó medve szerepbe tottyant és bambult egy kicsit. A medvék imádják a bambaságot, olyankor az előagyukból vissza, visszaengednek néhány korábbi ingert és információt, hogy átgondolják. Gondolati kérődzésnek hívják, és enélkül nem is működnének. 

Buff, mivel semmivel sem volt okosabb, mint egy medve, sőt, sok dologban butább, egyszerűen csak gyorsabban gondolkodott, ugyanarra a következtetésre jutott. 

- Hát ja, ennél én is valahogy nyomasztóbbnak képzeltem. - egy veréb méretű madár csipegetett a kavicsos csapáson, bogarak zúztak el a füle mellett, érett gyümölcs, kaszált fű illatát érezte - Nem azt mondom, hogy lángokra meg mérges gázokra számítottam, mint egy vulkánban, de azért egy idillikus szociális üdülőnél valahogy vadregényesebbnek, keményebb helynek gondoltam a poklot. 

Dimitri csak megrázta vaskos bundáját. Dörmententi készült valami egyetértésfélét, de nem jutott el a hangképzésig. Megdermedt egy mögötte a semmiből megszólaló hang hallatán.

- Nem mindig ilyen. - szólal meg valaki a hátuk mögül. A padról, ahol eddig senki sem ült. A medve ijedt morgással azonnal támadóállásba vágta magát. Buff is vándorbotja mögé lépett és csak akkor lazítottak tartásukon, mikor a frissen materializálódott figura barátjuk formáját vette fel, az ő hangján hozta rájuk a frászt. 

A padon Krisztián üldögélt. Nem volt szarva, nem viselt palástot, vámpírfoga sem volt. 

- Van, hogy szebb. Elviselhetetlenül szép is tud lenni. Akkor a legrosszabb, akkor fáj csak igazán. 

- Mi? - ez egy afféle horkanás volt csupán Dimitri részéről, de Buff sem tudta volna szebben megfogalmazni. - Mi fáj?

- Hogy ez egy elmulasztott pillanat. Ez az amit nem láttam. Ez a most én pedig nem itt vagyok. - és pakk, eltűnt.

- Most jön az a rész, hogy tovább kell keresnünk. Végig itt lesz, de nekünk mennünk kell, hogy újra meg újra megtaláljuk. - Buff jósolt, de a medve nem szerette a jóslatokat. Helytelenítő mordulással egyenesítette a motiváción keletkező csorbát. - Oké, értem, ő is megtenné értünk. 

Ahogy az ilyen mesékben lenni szokott, nem maradtak ott bambulni a domb tetején, hanem az összefutó fényes utak, a pokol első faluja vették az irányt. Biciklivel. 

Tél

A nap élénk sárgán ragyog a felhők felett. Fagyos hideg fénye a felhőhátak dermedt dombjain söpör végig. Alant szürke esőpermetbe burkolózó vidék, párás paplanban forgolódó dombok, alvó erdők és morcosan ébredő lények. Hideg van és apró esőcseppek állnak a levegőben körülötted. Az avar összefüggő barna masszává bomlott a nedves, kopasz, téli álmukat alvó fák tövében. 

- Fogyókúrázol keményen? Szálkásítasz? - hangzik fel egy kérdés a vállad fölül, hátulról. 

Forgolódsz, keresed a hang forrását, de csak cuppogó, nedves, csöpögő erdő vesz körül. A nehéz pára, mivel apró szemű eső, nem gomolyog. Ha nem adná fel időről időre egy egy újabb csepp víz az ágakon kapaszkodást, talán az idő is megállna. 

Tavasz

A nap harsány sárga fényfoltokkal tarkítja a felhők foltjai alatt zsibongó világot. Poros bicikliket próbálnak kiszabadítani a gipszkarton maradék és a karácsonyfadísz dobozok mögül. Az év kellemesebb fele következik, kevesebb ruha, több fény, meleg, gyümölcsök, tavak, strandok, hegyek és partvidékek állnak előttünk. A fény és a levegő még mindig ingyenes, szerényebbek és puritánabbak ivóvízre is lelhetnek bárhol. 

- Sápadt, önmagunk vérével táplálkozó komótos vámpírok, vagy vedlő nyulak vagyunk? - kérdezte Buff hallgatóságától, Szonitól. Itt volt az ideje, hogy elhelyezze a szereplőket a mesében.

Szoni a döntés hátterét firtatta. Buff meséi tele akartak lenni fontos rejtett tanulságokkal és szerette ha ezeket valaki megkeresi. Buff meséi lényegében egy nagy kupac rejtett és fennen hirdetett tanulság voltak fura lények körül pakolva. Mivel nem először mesélt neki a szociofób druida, illendően rákérdezett, hogy a fontos rejtett tanulság kifejtődhessen.

- Miért ez a kettő? És mitől függ, hogy melyik?

- Attól függ, mennyire erőltetted a szálkásítást és a soványítást télen. Ha nagyon kemény és következetes hülye voltál, akkor te leszel a vámpír, én meg a vedlő nyúl. - ajánlotta fel Buff a szerepválasztás lehetőségét. Szoni figyelmes és értelmes embergyerek, Buff pedig szereti az elemi őszinteséget, tiszteletlen és egyértelmű intoleranciát a homályos részletek, elvarratlan szálak és egyéb aránytalanságok irányában. Az interaktivitás jól kompenzálja egy mese mesterségbeli hiányosságait. Döntések és következmények mentén formálódik a cselekmény majdnem úgy mint a valódi életben és pontosan úgy legtöbbször nem vezet sehová. Megáll majd a közepén, de addig csak halljuk, hogyan tovább. 

- Oké, akkor nem, legyél te inkább a vámpír, én meg leszek a nyúl, de nem vedlek. - véglegesítette a színpadképet és a szereplőket Szoni. - Vedeljél te!

- Vedelek. Kiéhezett, ami nálam a szomjast jelenti, vámpír vagyok és mivel egész télen keménykedve sanyargattam is magam, ráadásul gyenge is. Bőröm vékony és szürke, szemeim körül fekete aura, slim-fit ingem és palástom is úgy csüng rajtam, mintha vállfáról lógna. Tétova mozdulatokkal, hunyorogva keresem melegvérű prédáim. De egyenlőre be kell érnem azzal, amit utol is tudok érni, az meg sajnos még nem meleg. Csigákon és óvatlanabb gilisztákon élek, de nincs már messze, hogy felerősödjek és akkor: jaj neked világ!

Te, csipás kis barátom igen is vedlesz. Szépen végighenyélted a telet, jókat ettél, karácsonykor megnézted a Reszkessetek Betörőket, Januárban elestél korcsolyával, februárban medvének öltöztél a farsangi bálon. Nem tagadtad meg magadtól a kakaót, a kalácsot és a fánkot sem. Nem is fáztál nagyon, mert takaros bundát növesztettél, vastagabbat, puhábbat. Most, hogy itt a tavasz, már inkább izzaszt, mint melegít. Le akarod venni. Vedlesz. Átveszed a nyári cuccaidat. 

- Oké, értem, hogy nyáron nem téli bundában akarok izzadni, de ha a vedlés olyan mint az átöltözés, akkor nem akarok vedlés közben a mesemondó kamerája elé állni. Gondolom a vámpíron nincs félig felhúzva a nadrág, nem alsógatyában csigázik. A nyúl sem akar félig öltözötten megjelenni. Nem vedlik. Már levedlett. Gyorsan, reggel egy géppel, egy vedletőgéppel lekapta magáról a téli szőrt, most pedig már egy selymes kis nyuszi. 

Buff megpróbálta csoportba rendezni a mese szilánkjait, ami eddig csak arról szól, hogy egy nyúl és egy vámpír, két régi haver, összetalálkoznak valamikor a húsvéti stresszes időszak előtt. A vámpír szinkronhangja Buff, a hófehér tündér kis nyuszi pedig Szoni avatárja, az ő hangján vág közbe és okvetetlenkedik. 

- Mi a nevünk? 

- Engem úgy hívnak, vagyis én úgy hívom magam, hogy Arroganto. Senki más nem hív így, csak én magamat, mert eléggé magányos vagyok. Nem ismer senki, és a körülöttem pulzáló nehéz, áporodott és fullasztó aura még azokat is elriasztja akik csak egy szórólapot akarnának a kezembe nyomni. Azt is kevesen szeretik, ha szívom a vérüket, napokig fekszek mellettük némán egy koporsóban, vagy kiszámíthatatlan érzelmi kitörésekkel, dührohamokkal és piti játszmákkal manipulálom őket, csak mert nincsenek érzelmeim. Hideg vagyok mint a jég. Földigilisztákat lakomázom, hogy felerősödjek és megint denevérré tudjak változni. Te milyen nevet akarsz?

- Hááát, legyek mondjuk Fibi. 

Fibi a csinos, okos kisnyúl frissen selymesen és jókedvűen szalad a mezőn. Már kihajtott és szépen növekedik a lucerna, a tél által megtépázott drótkerítéseket sem foltozták még meg. Bébirépa, borsó és bab hajt ki a földből, bőség fény vesz körül. Ugrálsz mint egy megkergült majom, csak gyorsabban. Majdnem fellököd a fáradt mozdulatokkal kukacokat kutató sápatag Arrogantót. Megfáradt tekintettel, lassú biccentéssel üdvözöl, bágyadt, érzelmektől mentes élőhalotti félmosollyal mered rád. Tekintete mögött még mindig ott a tél, lelke fagyott dombokon kaptat és low-carb diétákkal ostorozza magát. 

- Szevasz cimbi! Nagyon régen nem láttalak! - harsogta Fibi - Mi van veled, hogy vagy, hallom keményen végigkoplaltad a telet. Látszik is, fogytál vagy húsz kilót! - köszönsz neki, de túláradó jökedvedtől mintha csak még fáradtabbá és szomorúbbá vált volna. 

- Heló. Ja, fogytam. Szerintem jó év lesz. - tagadta a tényeket bágyadt, fátyolos hazugságokkal - Még el sem kezdődött és máris be van állítva a versenysúlyom. - tagadott tovább igaz tényekkel. 

Fibi jól láthatóan főleg saját csinos bundájával, a rohangálásra és ugrálásra hívó rétekkel, a lucerna, a bébirépa, a szakadt kerítések mögött csírázó borsó simán lesprintelhető közelségével volt elfoglalva, így egyszerűen ráhagyta a reszketeg vérszívóra.

- De mit csinálunk? - kérdezte Fibi. - Én mennék répát lopni. 

- Ja, az jó. - Egyezett bele Arrogantó. A világon bármibe beleegyezett volna. Mindegy volt neki minden, mert nem voltak érzelmei. A vámpír élőhalott, egy mozgó test, lélek, kötődések, szándékok, motivációk és célok nélkül. A vámpír egy nihilista, aki a civilizációból csak a vért szereti. Minden más mindegy, az igennek és a nemnek sincs semmiféle minősíthető következménye. Lassan erősödvén, immár szinte hanyag eleganciával csapott le egy védekezésre képtelen meztelencsigára és a lelkiismeret gyötrelmeitől szabad vámpírtól elvárhatóan rezzenéstelen arccal szabadította meg a kis lényt életét jelentő nedveitől. 

- Akkor rajta! - hümmögött, és elindult a nyúl nyomán, aki akkor már három árkon és kilenc bokron is túl volt és az óvatosságról is megfeledkezve harsogta befelé Csetnekiék legendás bébirépáit. 

- Kik azok a Csetnekiék? - emelte fel fejét Fibi, elkésve de nem elmulasztva a körül kémlelést, végre feltéve magának ezt a roppantul lényeges kérdést. 

Fibi óriási szerencséjére Csetnekiék nem voltak rosszindulatú emberek. 

- Szoni, Buff, kész a leves, jöhettek enni! - vetett véget Szoni anyukája a mesének.

Boldogan éltek, meg se haltak, ették a levest. 

A meditáció igen sokféleképp értelmezett fogalom. Vannak akik elcsendesedést, vannak akik eltávolodást és vannak akik jelenlétet értenek alatta. Dimitri értelmezésében a meditáció az amikor a felhők között meglátjuk az eget, a végtelenség felismerése. Az igazság, valóság, csend. Az utána következő tiszta elmeállapotban felismerésekre juthatunk, a gondolati zaj hiánya enged valóban fontos, létező, igazi dolgokat látni. Rövid ideig megmutatkozik a világ félelem, sémák, előítéletek, rossz következtetések, emlékek, elméletek, kérdések, dilemmák és vélemények nélkül. Ahogy van. Dimitri életében eddig kétszer meditált. Perceken belül harmadszor is fog. 

/Fotó: Tompahawk

Még csak le sem lassult attól ez ellenállástól amit a kunyhó egy öreg deszkája jelentett jobb ökle útjába kerülve. A gyorsan utána következő bal kéz törte a szomszédos lécet. Az ajtót keretestől rúgta ki, ablakok pedig, amik eddig nem voltak, most lettek. Szálkás párkányú, átütött rések. 

A rohadt kunyhó utolsó perceit élte. Mint házikó, hamarosan befejezi. A Sárkány épp apró forgácsokká veri és mivel tapasztalt harcos, nincs kétség afelől, hogy nem áll meg első vérnél. 

Buff néhány méterrel távolabb egy fatörzsnek támaszkodva derűs mosollyal figyelte lakhelye végóráit. Sem bánatot, sem örömet nem érzett. Talán megkönnyebbült kicsit. A kunyhó amúgy sem az övé, ezt mindig fontosnak tartotta leszögezni. 

Lépjünk most vissza, tántorogjunk egy kicsit a múltban, hogy megértsük mit keresett Dimitri a kunyhóban és miért döntött úgy, hogy felaprít egy öreg, rozzant házikót, ami semmit nem ártott neki. 

Dimitri nem beszél sokat, csendes, szűkszavú embernek ismerik. Ennek számos oka van, de az egyik legfontosabb ezek közül: buta. Lassú a felfogása, sokat rágódik dolgokon, és mire előjönne belőle valamilyen ötlet, reakció vagy sziporka, már mindenki a következő számra táncol. Agya szinte áll, már csaknem tolat, amint lassan, csikorogva, jámbor kérődzéssel emésztgeti az élettől kapott feladványokat. Rendszerint mire megoldja őket, már senki nincs ott akinek megmutatná az akkor sem mindig jó megoldást.

A bontás harcművészete

Igen, Dimitri úgy maradt. Általános iskola óta. Harcos volt háború, szent ügyek, generálisok, bajtársak nélkül. Egy ronin bűntudat, lovag kereszt, gladiátor közönség, nindzsa célpont, kommandós kés nélkül.  

Tudjuk róla, hogy Bruce Lee személyesen fogadta tanítvánnyá, még másodikosként. Sziklakemény. Egy dzsem a lekvárok között. Mása, hűséges társa diétákkal sufni-tuningolja belső szerveit, testedzés függő, biohekker és vannak akik szerint agresszív szociopata.  

Nem volt pata, semmiképp. Sőt, lehet, hogy Dömötör buta, de nem ostoba. Tökéletesen helyén van az esze. Lehet, hogy makacs, lassan reagáló morális iránytűje sok jó üzlet mellett hagyta elmenni, de cserébe nyugodt alvással, rendszeres kemény széklettel és szemtelenül optimális vérnyomással kárpótolta. Egy buta ember, ha okos, megfelelő stratégiával kompenzálhatja hiányosságait. A lassúságot kitartással, a rágódást elfogadással, a nem értést pedig konok tanulással.

A butaságnak van konzervatív terápiája. Az ostobaság az ami a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan.

Tisztában volt vele, hogy nem egy lángész, de szerencsére ezt ellensúlyozni azért lehetséges. A butaságnak van konzervatív terápiája. Az ostobaság az ami a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan. De Dimitri nem ostoba volt. Csak lassú és nehéz felfogású. Az orvosa pedig, aki megtanította betegségével élni, Krisztián lett.

Mind buták vagyunk. Az ostoba az a buta, aki okosnak hiszi magát. A veszélyes hülyék pedig azok az ostobák, akik magas intelligencia hányadossal rendelkeznek.

- Az vagy ami vagy, és kész, ezen nem változtathatsz. Egy gyönyörű, nagy, erős, de buta medve. - mondta neki egykor - Soha nem lesz nyugalmad, szenvedni fogsz, ha egész életedben párduc, tigris, flamingó vagy kolibri akarsz lenni. Minél előbb kiegyezel azzal, ami vagy, annál könnyebben jutsz túl a felesleges sóvárgáson. Mind buták vagyunk. Az ostoba az a buta, aki okosnak hiszi magát. A veszélyes hülyék pedig azok az ostobák, akik magas intelligencia hányadossal rendelkeznek. Legjobb, ha minél előbb elfogadod korlátaidat és megtanulsz a betegségeiddel élni. Buta vagy, a legokosabb amit tehetsz ha elfogadod. Ezzel máris többet tettél magadért és másokért mint a legtöbb magas IQ-val rendelkező veszélyes hülye. 

Krisztián, még pre-poszt-apokaliptikus-cyberpunk-metál (röviden pacmetál) énekes korában meztelenre vetkőztette őt. Metaforikus értelemben természetesen. Lehámozott spirituális testéről (ami még mindig nem a lélek) egy elszabott, sörétekkel, régi fotókkal, porfogó lófaszokkal teli kabátot, leakasztotta válláról ósdi fegyvereit, lehúzatta róla sokzsebes nadrágját szögekkel a zsebeiben, kidobatott egy molyrágta kockás inget jelvényekkel, levert a fejéről egy cilindert nyulakkal a mélyén és egy szögesdrótból kötött sáltól is megszabadította. Szabadabban lélegzett, könnyebben mozgott és nem csak spirituális értelemben. Ezért azóta hálás és mesterének tekinti. (Egyik mesterének, mert több is van neki.) 

Szépen lassan (tényleg baromi lassan) elfogadta, hogy ő egy tehetségek nélküli ember. Nem szerette bevallani magának, szenvedett tőle. Sokáig azt hitte, abban reménykedett, jön majd a nagy szikra, a kattanás, az "itt a helyed!" pillanata. Olyan mint amikor Mozart először ült le a zongora elé, Michael Jordan meglátott egy nagy narancsszín labdát, vagy a kis C Ronaldo (a Ronika) belerúgott egy narancsba. A nagy bumm, a csoda szikrája, a felismerés és helyre kerülés pillanata. Aztán pedig irány egy piramis teteje. Belépőt kap a... A hová? Tényleg, hová? A VIP-be? Beülhet egy jakuziba Mozart, Jordan és Ronika mellé? Ülnek a buborékok között és élvezik a csúcs melegét? Ezt már nem tudta. Fogalma sem volt, hová kerülnek a tehetséggel megáldott emberek. 

Nem hitt politikusoknak, reklámoknak, ügynököknek, papoknak, nem vágyott piramisok csúcsára, nem gondolta, hogy a luxusnak nevezett szuper drága kacatok életcélnak is elég jók. Nem ment olyan emberek közelébe, akik szavazatokat gyűjtenek, követőket, katonákat, híveket, rabszolgákat toboroznak Jó Célok eléréséhez. 

- Jó célja, ezáltal pedig magasabb rendű, morális felhatalmazása a világ minden rohadékjának volt. - oktatta tanára anarchizmus órán -  Nincs olyan seggfej a történelemben, akinek az elméje ne tartalmazott volna Jó Célt. Egyetlen toxikus szemétláda sem gondolta magáról, hogy amit tesz az árt, rossz, kegyetlen vagy gonosz. A jó cél arra való, hogy agyonverjük vele a lelkiismeretünket, és ha már az halott, akár ölni is képesek vagyunk. Nincs az a hatalommal rendelkező gyerekgyilkos, akit nem maga az Isten szólított fel csecsemők felkoncolására. Heródesnek is volt saját jó célja. Annyira sok Jó Cél létezik és oly szövevényesek az összefüggések és ellentétek közöttük, hogy a világ legaljasabb bűnei születnek a hálójában. Ha nem akarsz madzagon rángatott marionett, vagy ami még rosszabb, kesztyűbáb lenni egy politikus öklével a seggedben, ne legyen jó célod. Tégy jól, ha tehetsz és maradj távol a jó célok köré szerveződő tömörülésektől, mert azok sokszor lincselni mennek.  

Dimitri elfogadta hát, hogy morális értelemben vett jó céljai nem lehetnek, vagyis jobban jár, ha nincsenek neki, de küldetése attól még lehet. Szüksége is volt rá. Irány és feladat kellett neki, hogy ha okosnak nem is, hasznosnak azért még érezhesse magát. Csak nem kell morális előjeleket tenni minden elé. Lehet szombat hajnalban vöröskeresztesként járni a várost, vigyázni nehogy valaki redbull refluxba fulladjon, este pedig lehet biciklivel potencianövelőket csempészni Belgiumból. Lehet idős embereknek fát hasogani reggel és fiatal emberek titkos partijait felügyelni éjjel. Csak meg kell szabadulni a morális szinezékéktől, amikkel a fenti tevékenységek keverve vannak. 

A minimalizmus nem egy konzervatív receptkönyv, nem mindenki ugyanúgy és ugyanazt főzi belőle. Csak egy szó, aminek jelentése az, amit mögé teszünk. Buff az ősemberré válás útját követte, Tarzan, Maugli, nomádok és hajótöröttek inspirálták. Krisztián a zavaros külső és belső izmusoktól, a belső teret torzító külső nyomástól igyekezett megszabadulni. Addig forgatta, szaglászta, vizsgálta őket (az izmusokat), amíg csak könnyű szívvel a szemétbe nem tudta hajítani azokat. Nem mind, az anarchizmust, minimalizmust valahogy megkedvelte az egoizmus pedig alkoholos filccel íródott a homlokára. A nihilizmust pedig azért nem tudta oly könnyen kikukázni, mert az gyakran visszatérő betegsége volt. 

Dimitri elfogadta, hogy buta, de attól még lehetnek jó szerszámai, sportszerei, felszerelése. Bokszolhat egy zsákot anélkül, hogy szivacsosra püföltetné az agyát egy másik medvével valami bajnokságban. Tudta, érezte, hogy a harcművészet művészet, ellenfél, ellenség nélkül is. Akkor is művelhető, ha nem lehet belőle országos bajnok. Krisztián alaposan megutáltatta vele a bajnok szót is. Úgy hullt le re róla a versengés kényszere, mintha csak egy újabb csüngős, csörömpölős lófaszt akasztott volna le a nyakáról. Megkönnyebbült a tudattól, hogy nem kell bajnokká válnia semmiben de attól még csinálhat bármit. Sőt, sokkal több mindenre jut ideje annak akit tehetsége nem ítél börtönre. Futott, kosarazott, focizott, célba dobott, karate és Kung Fu edzésekre is járt, volt egy sakk készlete, naiv tájképeket pingált és borzongva elégette őket. Titokban egy verset és dalszövegeket is írt a Fertőző Időknek, amiket befejezésük után azonnal összegyűrt és lenyelt. 

Attól, hogy valakinek esélye sincs csúcsra kerülni, élhet teljes életet. Szeret, ölel, ápol, óv, véd, dolgozik és játszik, hobbijai és jövedelme van. Már harmadikoskét lemondott a sakkról, mert Buff, hát, legyőzte...párszor. Látványosan és gyorsan. De ettől még nagyon szereti a sakk készleteket és játszik is, szarul de büszkén. Megtanult programozni. Fele olyan jól, és négyszer lassabban mint Buff, két hónap alatt fogta fel, amit barátja fél óra után már el is felejt, de mivel pontossággal és figyelemmel a produktivitás is javítható, eléldegélt. Komolyabb ugrások reménye nélkül karrier piramisán, mégis megbecsült értékes munkaerőként számon tartva. 

Volt egy dolog amit Dimitri majd mindennél többre értékelt, és ez a barátság volt. Mindennél. Igen, még a szerelemnél is. Mása, hűséges és figyelmes társa sem maradt volna meg mellette, ha nem tekinti feleség mivolta mellett barátjának is. Az igazság az, hogy fogalma sem volt, mire jó a házasság, nem értette mit jelent ez a szó. Tudta mi a társ, a bajtárs, a segítőtárs, tudta mi a szerelem, az intimitás és a szex. Ha Mására gondolt, ezen fogalmak mind értelmet kaptak, jelentettek valamit. Hogy a házasság mindezek tükrében mi, az már túl bonyolult feladványnak bizonyult egy, hát nem túl penge medve agyának. Krisztián és Buff volt az a két másik személy, akiket hosszú lelki kérődzések eredményeként barátjának fogadott. Igen, barátait csaknem úgy szerette, mint Mását. 

Mi történt hát a kunyhónál?

Krisztián nem volt épp józan, mikor a csapat rá talált. Nem volt józan, nem volt okos és még csak csinos sem. Félig be volt rúgva, a másik fele be volt tépve. Félig üres volt félig pedig tele. Nem volt jó hatással rá a kunyhó.  

- Hát nem lettem modern ősember itt ebben a szarban... - gurgulázta a kunyhóra utalva. - Mennél többet voltam benne, annál inkább egy igénytelen, büdös kis bódénak láttam. És baszki, ami úgy néz ki, úgy recseg és olyan szaga van, mint egy bódénak, az bezony nem más mint egy bódé. Ha beleszarunk, akár budibódé is lehet belőle.... Lófasz ez, nem varázslat...

Buff majdnem vitatkozni kezdett vele, de észrevette, hogy ennek most sem a helye, sem az ideje nincs itt. 

Krisztián egyszerűen csak végigszívott és ivott néhány hetet és a látszat szerint még nem ért a végére. Szarul nézett ki, de tudott volna még sokkal szarabbul is. 

Semmivel sem utálta magát és a világot kevésbé, mint mielőtt bevonult volna a szent romba. Nem tette jobbá, de legalább nem is rontott rajta a bent töltött idő. Nem marta, vagy büntette magát. Játszott, végigküldte a Cyberpunk  2077-et, kétszer sírt is, mindkét befejezéskor. Aztán, ivott, szívott, szaglászott csak, sztázisban lebegett, nem gyógyult de nem lett betegebb. 

Dimitri egészen pontosan tudta mit lát, amikor megpillantotta a rohadt kunyhót, az átkozott deszkakupacot barátjával, mentorával, mesterével a közepén. A szag, a káosz, a szétgurult, széthagyott lomok, a szemét és a közepén gubbasztó figura egy fekete villámlás erejével vésték fel élete leggyűlöltebb szavát elméje tűzfalára:

Dömötört már fiatalon is bőszítette ez a szó. A betegség, ami izmusnak nevezi magát. Aki cinikus, flegma, sértődött, és minden amit lát értéktelen értelmetlen szarnak tekint, az nem lehet más mint beteg. Nem értette már a szót sem. A semmi, mint vallás és meggyőződés. Agya, ami alatt Dimitri esetében nem egy csúcsmodellt kell érteni, majd szét repedt, már csak a nihilizmus gondolatától is. Megfájdult a feje a hallatára. Amikor pedig látnia kellett, ráadásul egy barátja illusztrálta, plasztikus, részletgazdag, jól megfestett képként elé tárult, hát attól  megaszakadt a szive és felrobbant. 

Krisztián és a medve egy Fertőző Idők koncert után találtak egymásra. Dimitri kidobó-rendezőként óvta a vendégeket Zoli klubjában (a Rocktáncházban) az orrbaverődéstől, és nagyon jó érzéke volt a bajbajutottak megmentéséhez. Bántalmazás nélkül határozottan de nem bántva löködte félre az ájultra pogózottak körüli veszélyes bakancsokat, koncertek alatt embereket emelt ki az összetorlódó tömegből. Percek alatt rámolt össze egy színpadot, volt jogsija kisteherautóhoz, szerette és jó volt abban amit csinált. Roadere, sofőrje, testőre és rajongója lett a bandának élvezve minden perc velük töltött időt. Krisztiánnak pedig lett egy nagyon hűséges és okos buta barátja. Ahogy egy medvénél szokás, lassan, erősen és egy életre. 

Dimitri megtanulta tőle, hogy butának lenni oké, az ostobaság, az önteltség ami gáz. Rámutatott, hogy a tehetség túlértékelt, elitista giccs, az eredmény nem csupán fényes bádogbögrék, arany-ezüst-bronz medálok, hanem simán csak jó meccsek számában is mérhető és azt hogy mi a siker azt nem a világ, hanem csakis önmaga hivatott eldönteni. A végére egész okos buta lett belőle, és trófeák, érmek, oklevelek halvány reménye nélkül is belefogott dolgokba. (Szerzett is egy csomó trófeát, érmet meg oklevelet, de ez most nem az a történet.) Mása már mint sikeres emberbe szeretett bele, aki szinte bármire képes, de igazán akkor jó, akkor van a csúcson, ha olyanokért tehet valamit, akiket szeret. 

A Nihilizmus az a csapda, amibe még a legtisztább, okosabb és józanabb ember is könnyen beleeshet. Körül vagyunk véve ostoba kacatokkal fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ahogy hirdetések és reklámok tömege próbál gagyit, giccset és hülyeségeket ránk sózni, lelkünk sem marad ki a szórásból. Fehér és fekete hazugságok, hitek, vallások, izmusok, ezoterikus faszságok és tudományos hülyeségek próbálnak hűséges követőjükké tenni. Ocsmány egy kavalkád, igazi moslékeső. Még ha cseppjeiben ott csillog egy egy darab valódi szépség, tömegében moslék. Mégis, ha megundorodsz tőle, ha mindentől elfordulsz, ha mindezek miatt a semmi felé indulsz, nihilistává válsz. Ami egy ronda népbetegség. Ennyi testi-lelki moslékkal etetés után ez egyáltalán nem meglepő, mégsem ment fel, nem oldoz fel a felelősség alól, hogy ettől óvakodnunk kell. A nihilizmus nem megoldás, kiút, hanem csak egy felborított asztal. Egy csapda.

A sárkány dühe fogta el, már az első pillanatban, amikor megpillantotta a rohadt kunyhót. Rendkívül ellenszenves helynek látta. Legszívesebben azonnal, egy mozdulattal, rúgva és ütve egyszerre, belülről törte volna szét, mint valami rothadó tojáshéjat. (Igen, pont mint a Linda nevű jócsaj a földet abban a régi sorozatban.)

Ilyenkor mindig az a legfontosabb, hogy hideg aggyal lássunk neki a feladatnak. Még ha reszkető kézzel, adrenalin ittas csőlátásától sújtottan talál is minket a pillanat: ez is csak egy feladat, amit el kell végezni. Ne ijesszünk meg senkit, ne látszunk őrültnek.

- Most itt ennek véget kell vetnem. - mormolta, miközben szakszerűen ökölbe szorította kezeit - Nyugodtan de határozottan. - mondta magának. Megerősítésképp, meg csak úgy, segítségért Buff hozzáállására volt kíváncsi, a remete tekintetét kereste. 

Ő már egy ideje mosolyogva figyelte Dimitri reakcióit. Tudta mi játszódik le benne. Számított rá, már várta mikor néz rá, kér engedélyt végre, a pusztításra. Hogy pár pillanatig az legyen, ami, egy gyönyörű, dühödt, pusztító erejű medve. Tenyerét öklére helyezte mellkasa előtt és enyhén meghajolt, ahogy azt Kung Fu filmekben látni:

- Rajta, ess neki. Mentsd meg őt a budibódé fogságából. - a kunyhó felé biccentett -  Amúgy sem az enyém. Vegyél sisakot és mivel erdőben vagyunk, semmiképpen ne használj tüzet! 

Az ajtót keretestől rúgta ki, ablakok pedig, amik eddig nem voltak, most lettek. Szálkás szélű, átütött rések. Dimitri  a medve életében harmadszor meditált.

Siker, helyes út, jó döntés, jövedelmező befektetés, győzelem nem létezhetne bukások tömege, serege és temetője nélkül. A diadalívek felé vereségek macskaköveiből épülnek utak. 

/Fotó: Tompahawk

Sikerrecept füzetekkel teli a világ, sokan próbálták már megfejelni sorsuk felett érzett örömüket plusz egy publicisztikával. A bukások reklámjai, brossúrái, szórólapok arról, hogyan menjünk tönkre pedig mindent elárasztanak. Térdig gázolunk bennük. Statisztikai értelemben így kell lennie. A történelem tanulságai és a filozófiai szintre emelkedő Pareto szabály (80%-20% törvénye) értelmében tíz konyhából nyolcban buktát sütnek. Abban a kettőben pedig, ahol nem, ott is lehet, hogy az egyikben katasztrófa fő, és csak a másikban készül étel. Öt nadrágból négy gatya, öt autóból négy elavult ócskavas, ötből négyen medencére vágynak de soha nem lesz nekik, részben talán azért mert nem is szeretnek igazán úszni. Négyen melózni mennek, egy munkába. Négy a nyugdíjig vánszorog át egy életen, egy pedig él. 

Ötből négy szamár soha nem éri el az elé lógatott répát. Ötből négy ember hiszi, hogy egy új telefontól jobb lesz az élete, hogy guccsi papucsban több jó minőségű orgazmushoz jut (majd) és hogy egy több milliós karóra már nem csak időt de emberi értéket is mutat.

Ha nem így gondolkodnánk, csak sokkal rosszabb lenne. Lehet, hogy nem ez a lehető világok legjobbika, de nincs alternatívája. Mondják ezt azok a lobbisták, akik abban érdekeltek, hogy így gondolkodjunk. Ha az emberek hirtelen nem termékek felhalmozásával vetélkednének egymással, vagy szórakoztatnák magukat, megállna a kerék amit ha nem pörgetünk, éhen, szomjan, betegen halunk meg, feltéve, hogy nem fagyunk meg előtte büdös szájjal és begyulladt fogakkal. Ha nem akarsz ápolatlan fagyhalottként elpatkolni, pörgesd csak szépen a kereket. Szent kötelességünk a fogyasztás, ez a legjobb amit tehetünk. Lehet (egyre biztosabb), hogy a munkádra, a gondolataidra, véleményedre, erődre, kreatív szellemi produktumaidra nincs szükség, de vásárlóerődre még igen. Te tartasz el fejlődő országokban élő családokat, rizshez, gyógyszerhez és ivóvízhez juttatod őket azzal, hogy jelentős összegekért ruhákat, thermomixet, amazon echót (alexát), ájbúkot, dízel mobilbudit, ájpedet, WC illatosítót, ájpodot, energiaitalokat, ájfónt, ásványvizet, éjszakai, nappali, regeneráló, alapozó, hidratáló, antioxidáns és szemránc krémeket, divatos bizsut és drága köveket halmozol fel lakásod falaihoz tolt szekrények szaporodó tömegében. A gazdasági axiómaként kezelt növekedési kényszer csak jó étvágyú fogyasztók fegyelmezett költekezése mellett képes nem összeomlásba vezető prognózisokat felmutatni. Ami nem növekszik, az haldoklik vagy már rég halott. Igen, még láncfűrészből, kommandóskésből és ellenszenvesen toporgó géppuskás robotkutyából is egyre többet kell eladni, hogy megmeneküljünk az összeomlástól. 

Őrült eszkimókká lettünk, ahol az öregek jégtáblára rakják a gyerekeket, hogy ne kelljen velük osztozni a gyorsan fogyatkozó fókákon.

Lehetne e másként? Nem. Onnan tudom, hogy már volt másként, de nem maradt úgy. Életképtelen, átmeneti állapotként léteztünk benne jó hosszú ideig, majd megváltoztattuk. Ilyenné, ilyen szarrá, ostobává és önpusztítóvá tettük, mint amilyen most. Államot, egyházat, vallást kreáltunk, ölni kezdtük egymást és vagdalni magunkat. Őrült eszkimókká lettünk, ahol az öregek jégtáblára rakják a gyerekeket, hogy ne kelljen velük osztozni a gyorsan fogyatkozó fókákon. Mivel az őrület és a zsenialitás sokszor telekszomszéd, még az is lehet, hogy ez ment majd meg minket, mint fajt. A lemmingek viselkedése első látásra csoportos öngyilkosságnak tűnik, de nem tudhatjuk mi lenne akkor, ha az a sok kisállat mind életben maradna és ennének, innának, mulatnának tovább. 

A változás biztos, a változtatás, hát sokszor sikerül félre.

Megpróbálták már sokan. Zsenik, látók, próféták, valódi szentek, messiások, néhányak szerint maga az Isten is ideküldte nekünk a fiát, hogy szóljon, hogy a föld gömb és nem piramis forma, hogy egymás mérgezésével és egyre gonoszabb fegyverekkel magunkat is mérgezzük és gyilkoljuk, szóltak, hogy egyek és egyenlőek vagyunk, senkinek nincs joga téged ölni és halni küldeni, de hiába. Gyorsan dogmákká, gyilkos tradícióvá, rituális hókuszpókusszá törtük, zúztuk még a legegyszerűbb, legtisztább isteni törvényeket is. Hagytuk péppé kloffolni a családot, hogy az állam és egyház rivális nélkül kiteljesedhessen, legyenek katonák és jámbor hívők, hogy iparosodhassunk, még több gépet és fegyvert gyárthassunk önmagunk kiszolgálására és kiirtására.  Pedig nagy igény nem volt rá. Több tízezer éves fejlődésünk eredményeképp mára már a személyes higéniáért is fentről várjuk a segítséget. Civilizációnak nevezett szörnyszülöttünk gyermekeket fal fel, a szegénység újabb árnyalatait festi meg nap mint nap, zsarol, függőségre nevel és pénzt kér, hogy élni hagyjon. Pénzért ihatsz vizet, és nem kell már sokat várni, hogy a levegő se legyen ingyen. 

Pedig mennyire egyszerűen hangzik, hogy "Ne ölj!" mennyire tiszta, szép és igaz, hogy "szeresd felebarátod, mint önmagad". És mégis mi lett belőle:

"Ne ölj, csak ha mi mondjuk, hogy kit",  "szeresd felebarátod, de csak ha meg van keresztelve" vagy "útáld magad, (minden bűn amit teszel) így felebarátod is gyűlölni tudod majd"

Meghekkeltük még a legegyértelműbb Isteni törvényeket is, vagy hagytuk hogy az egyház megtegye. Inkább hiszünk egy papnak, mint magának a teremtőnek. Ez mondjuk érthető, mert hát az Isten nem ver bottal, az egyház viszont sátáni dolgokra képes egy karóval. 

A felhők formáját vérrel és vassal definiáló spirituális szélhámosok talán véreskezű, öntelt, nárcisztikus hatalom- mániákusok, mégsem ők a legártalmasabbak. Az egzakt, mérésen és tapasztaláson alapuló tudományos módszer még ennél is több kárt tud okozni. A tudomány hívői jutnak arra a következtetésre, hogy jövőnk garanciája, ha az összes erdőt leégetve, minden hegyet elhordva, minden folyót megmérgezve, a halott tengerek felett végre sportkocsikat lövünk a Marsba. Igen, sok okos, magas intelligencia hányadosú ember gondolja úgy, hogy érdemes tönkre vágni itt mindent, csak hogy egy már eleve kopár élhetetlen helyre költözhessünk. Annak ellenére hogy ott rohadtul nehéz, baromi drága és már rövid távon is fenntarthatatlan krumplit termelni, ivóvizet találni vagy levegőt lélegezni. Attól még, hogy valami tudományosan és technikailag lenyűgöző, lehet gyilkosan ostoba is egyben. 

Ide jutottunk, felejtsük el az optimizmust, mert legalább a becsapódás előtti másodpercekben lehetnénk végre őszinték magunkkal. Mondjuk ki, ismerjük be:

Elbasztuk, mert hülyék vagyunk, mint a segg. Hiú, hazug, öntelt, hülyék. Nem direkt szuicid barmok, hanem önsors rontó, ostoba, rövidlátó, hiú, hedonista balfékek. Nem direkt öljük meg magunkat, hanem butaságból és lustaságból.  Az állítólag ránk bízott teremtés úgy néz ki, mint egy disznóól amiben rövid távon megdöglene egy malac. Nem ronda, vagy elhanyagolt, hanem veszélyes és toxikus a "ránk bízott" világ. Az már tiszta haszon, előrelépés lenne, ha tudnánk néha elhanyagolni valamit, ahelyett, hogy megmérgezzük. Gallyastól esszük a cseresznyét, és annál sikeresebb valaki, minél nagyobb ágakat tör magának a fáról. Vallási terminológiával élve: lehet, hogy nem is rúgtak ki miket az édenkertből, egyszerűen csak ennyire szar gazdák vagyunk. Ez az, ez lett belőle. Íme a paradicsom, amit az emberre bíztak. 

A bukás már megtörtént, zajlik, épp a közepén vagyunk, és csak annyira uraljunk a helyzetet, mint a lassan fortyogó levesben a béka. Már lefőttek rólunk azok az izmok, amikkel még ki tudnánk ugrani a fazékból. 

Vitatkozzunk ezzel, seperjük félre az anyagi sík pénzügyi csőlátását, fogadjuk el átmenetileg azt a hippi hipotézist, miszerint nem az a fontos, hogy milyen autód van, hanem hogy hová mész vele. Forgassuk el a sikerpiramist, állítsuk másik talpára és rövid ideig ne a nadrágok, karórák és verdák árcímkéi, hanem az életünkben megélt  örömteli órák mennyisége legyen a csúcs felé mutató mérőszám. Nem új modell, nem találtuk fel a kereket, sőt közelebbről nézve, még csak nem is sokkal szebb így. Valójában ezzel nem elforgattuk, csak csúcsára állítottuk a piramist. Imbolyog, mi meg az égnek meredő talpán egyensúlyozunk. Tízből ketten szelíd mosolyú szerzetesek, nyolcan pedig megpróbálnak szelíd mosolyt erőltetni az arcukra, úgy tenni mintha tudnának, szeretnének meditálni, éberséget, jelenlétet mímelnek és mindenkinek van egy bambusszal dekorált jóga és meditációs sarok füstölőrudakkal. Több lenne a popzenében a tibeti hangtál, a gong, a fogorvosnál tokmányok és fogók helyett szárított gyógynövények csüngenének, az optikus szemtornára tanítana. A háziorvos hagymafőzetből készítene antibiotikumot. Robituszin és Sinupret helyett az immunrendszer segítene át az orrdugulások nehéz napjain. Talán jó lenne, elméletben fenntartható, de sajnos az emberek nyolcvan százalékán kívül ebben senki nem érdekelt. Az a csekély négyötöd, egy jelentéktelen, senki által nem képviselt kisebbség, akinek egy ilyen kontextus jót tenne csak elrontaná az egy ötödnyi többség örömét, erőfeszítéseit, befektetéseit, demoralizálná rabszolgáit. 

Felhúzhatjuk még a piramist az egészségesek tervei alapján, mondhatjuk, hogy a csúcs a hosszú életkor, fájdalommentes ébredés, erős immunrendszer, kemény, rendszeres széklet. Nehéz ezzel vitatkozni, a szépség, egészség  és a belőlük fakadó képesség az örömre valóban jó és nincs szükségszerűen valaki más kárára. Egy egészséges ember nem fél, nem sóvárog drága szandálokra, nem szenved, ezen érzések hiányában pedig kevesebb biztonsági berendezést, távolról Rolexnek látszó gagyit és homeopatikus szenvedéscsökkentő kenőcsöt vásárol. A földnek talán kevesebbet árt, de az annál sokkal fontosabb gazdaságnak, államnak és egyéb hatalmi szervezeteknek igen. A független, erős és egészséges ember gyenge láncszem, kilazult tégla bármilyen piramisszerű képződményben. 

Hallgathatunk a szabadokra és függetlenekre, szerintük a kötöttségek és függőségek mentes élet a cél, a jutalom. Ők még csak a piramisformát sem erőltetik, sőt, leszarják azt is. Sajnos ők aztán tényleg annyira szabadok és függetlenek, hogy eszükbe sem jut a kollektív célokért való áldozathozatallal járó kötöttségek felvállalása. 

Nem hibáztathatjuk őket ezért. A szélmalomharc nem morális kötelesség, csak értelmetlen nemes cselekedet. 

Bukunk épp. Ahogy a római birodalomnak kábé háromszáz évbe tellett mire létezése végre hivatalosan is véget ért, egy egész fajnak, civilizációnak talán évezredebeken mérhető ideig is eltart a hanyatlása. Attól még, hogy lassan történik, a bukta az bukta. Se zombik, se vírus, se atombomba, hanem ezekből mind egy kicsi és még egy sereg apró dolog, nem látványos robbanás, kataklizma mentes lassú leépülés, elmérgeződés. Az ember sorsa a borélesztő gombák sorsa.

Ez talán rosszul hangzik, pedig nincs baj. 

 A bukás megoldás.

A bukás tudás, a tudás pedig a szabadsághoz szükséges kellékek egyike. 

Az erő a bukások szuperkompenzációjából épülő, fejlődő képesség. A kudarc erősebbé tesz. Az erő pedig a szabadság egy másik szükséges, de nem elégséges feltétele. 

A bukás józanít, éberebbé tesz. A bukás gondolkodásra, analízisre, őszinte beismerésre késztet. A bukás után lesznek akik visszatekintve nem biztos, hogy elkövetik azokat a hibákat, ökörségeket, amik  a katasztrófákhoz vezettek. Minden bukásban ott a remény, hogy amikor legközelebb megtörténik, már nem fog annyira fájni.

Az ősz, mikor itt van újra, nem minden kerékpáros szívét tölti meg romantikus költészettel. Az este ötkör besötétedő világ, a gyakori hűvös esők, az orvosi lézer erősségű reflektorok hamar kijózanítják azokat, akik néhány sárga levéltől rögtön szavalásba kezdenének. 

Az ősz egy nap mindössze néhány órjában fest úgy, mint egy vadászatos tájképen. A sárgás lombkoronán átszűrődő napfény turisztikai promóciós füzetecskék és instások fotói miatt válhatott csupán az évszak védjegyévé. Statisztikailag korrekt módon aszfalra tapadt, csúszós levélréteget jelent és ágakról csüngő kövér esőcseppeket. Rosszabb esetben egy ibolyogva forgolódó fülvédős csókával, aki nagy zajjal fújja. Sötétet, hideget, ködöt, csöpögős levegőt, kevesebb takarást adó aljnövényzetet és sok sok veszélyes hülyét az utakon...magunkat is beleértve. 

- Mindendkit útálok. - törölte félre szemüvegéről az esőcseppeket Krisztián. - Mindenkit! 

Pedig nem útált senkit. Mentális éberségét stimulálta, óvatosabbá és figyelmesebbé tette, ha egy ellenséges világba gyűlölködte magát. Abból az alapállásból, hogy minden sarkon, kanyarban és egyenesben ellenséges hülyék fenekdnek ellene, nehezebb hibázni. 

- Magamat pedig a leginkább! - Zárta le a kört igazságosan, majd háromszor gyorsan meghúzta a fékeket, amitől azok olyan hangot adtak ki mint egy riadt kiselefánt. - Rohadjunk meg mind ott, ahol...

Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen, a kerekerdőn a Rétsági elágazón és a Katalinpusztai kapaszkodón is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy pont ahol mindannyian rohadjunk meg. Krisztián sötét birodalma. Népszerűtlen és messziről került hely. Egy rohadtul rohadt kunyhó árválkodik a közepén. Rátalálni nehéz, vagy inkább lehetetlen, mert nem közönséges bozót rejti, és a zord, viharos liget, amiben düledezve dacol az esővel: mozog. Se oldala, se teteje, még csak küszöbe sincs, amit át lehetne lépni. Krisztián kunyhója folyton költözik. Átok súlytotta egykor, arra lett kárhoztatva, hogy sehol se maradhasson annyi ideig, hogy oldalat, tetőt, küszöböt eresszen. Gurul lakója testén, hol esőkabát, hol széldzseki a fala, tető helyett sisak fedi és csak egy pici szívforma kályha pulzál a közepén. Ez a kalyiba viszont távolról sem üres. Közelről pedig..hát, nagy a zsúfoltság odabenn.  Tumultus van. Nyafogó, hisztiző, durcás gondolatok zavarják a csendes nyugodtakat, részegen esnek egymásnak a józan érvek, a fájdalom röhög, az öröm pedig motyogva szomorkodik. Egyedül a fennhangon szitkozódó harag hangja tiszta és kivehető. Ezért most épp ő vezeti a kunyhót. 

A harag játékmester. Ha nem az, szeldítsük azzá, mert ez a legjobb amit tehetünk magunkkal. Az igazi, ősi, haragvó harag napok, órák alatt tönkre tenne bennünket. Egy szelídített, szobatiszta, házi játékharag viszont jó szórakozást nyújt hosszú téli estéken. Haragunkban játszhatunk például "A hülye egy napját" vagy "Óvakodj a hülyétőlt".

A játékban választhatunk számtalan féle ellenséges karakter közül, és avatárunkkal az feladataunk, hogy elüttessük magukat Krisztiánnal, aki Káromkodva rángatja a nedves fékeit, fütyül és hempereg a járdán. Használhatunk kivilágítatlan bringát, kerekes bőröndöt, füldugót, szőrös kapucnit erolleren. Babakocsit tolhatunk maguk előtt pajzsként, miközben görgetjük a tik-tokot. Kerékpárútra térve esernyővel baszhjatjuk sisakon és keresztberakhatunk elé egy csomó bérbiciklit a kanyarok után. Autóval is el lehet ütni mobilozás közben. 

A hülye definíciója

A hülyeség, hülyének levés tudatállapotaink szivárványának az a árnyalata, amit soha nem állítanánk be háttérnek közösségi profiljainkhoz. Próbálunk úgy tenni, mintha nem is ismernénk ezt a színt, egy tőlünk távol álló világ volna. Nem, nem is mi vagyunk ott azon a képen pasztelsárga chinó nadrágban és camp david pólóingben. Nem a mi fejünk koppan a zárt üvegajtón, nem mi megyünk szemben a mozgólépcsőn, soha nem fordulhat elő velünk, hogy egy kamu Valentínó táskát markoljunk a mozi WC-je előtt egy lányra várva, vagy hogy egy fura idegen helyen találjuk magunkat egy csomó gyerekkel, ami mind a miénk. 

Tény az, hogy mi mind, kivétel nélkül kurva nagy ökrök tudunk lenni, ha a heylzet kikényszeríti, kihozza, előcsalogatja belőlünk. Vagy csak úgy, mert megkívánjuk. Ki így, ki úgy. A hülye nem egy olyan figura, aki folyamatosan és tettlegesen konstans barom. Nincs bűnbakhülye. Nem olyan mint a vallások sátánja, akire minden rosszat rátolnak. A hülye egy jóravaló, szeretetre méltó ember, aki egy adott szituációban ostoba. Mi vagyunk azok. Mint egy agysebész a használt autó kereskedésben. Tanult vagy negyven évet, hogy ne a rossz ideget vágja át, amikor egy ember agyának mélyén piszkál, mégis, amikor belép egy kereskedésbe, az eladó csak mint új hülyét, balekot üdvözli. Bármit is tud az agyról, át fogják verni néhány ezressel még azon felül is, amivel az autógyártók húzzák le. Euróban. (Plusz négyezer lesz a beépített navi, háromezer, hogy ne kelljen bedugni a kulcsot, plusz kettő, hogy emiatt mégse lehessen olyan könnyen ellopni, kétezer hatszáz, hogy elégedett szuszogással, magától nyíljon a csomagtartó és egy évi hétszáz eurós klubbtagság, hogy ha elromlana a szuszogó csomagtartó, akár éjjel kettőkor is megjavítsák.) Egy két hetes karib utazás árával fogják átverni a profersszort, mert az adott szereposztásban ő kapta a hülye szövegkönyvét. A műtőben élet halál ura de az autókereskedésben már csak egy kapitális balek. Aztán egyszer csak benyit a rendelőjébe az autókereskedő és szerepet cserélnek.  

Ha nagyon szigorúan nézzük, és hát akkor nézzük most egy kicsit úgy, az ember természetes állapota a hülyének levés néhány józan pillanattal. Kábé  90%-10% os arányt saccolok. Ülünk egy hülye munkahelyen, redundáns vállalati szófosást hallgatunk és hinni akarjuk, hogy értelmetlen vagy káros termékeket, szolgáltatásokkal hiszékeny butákra sózni oké. Még stesszt is éreznek páran, amitől csak még abszurdabb az egész. Mindezt azért, hogy néhány totál ismeretlen tulajdonos végre megvehessen egy újabb direkt kurva dárga órát, golfütőt vagy nagyfogyasztású autót beépített kocsmával. Mi melósok is felvehetjük a fizetést, és végre megvehetünk egy olcsóbb pulzusmérős okosórát, ami mostanában kelleni kezdett. Így meg tudjuk nézni számokban is, hogy kifáradtunk-e miközben keresztbebasztuk az erollert a járdán. Kell-e már az újabb Redbull, vagy a liftig még kitart az előző löket. Költök, költesz, költ, költünk, erőforrásainkat bizbaszokra, cukros levekre és kekszekre verjük el. Pörög a gazdaság, pörgetjük és pörgünk vele, mint macska a centrifugában. Alapállapotunk a befolyásolható butaság. Reményt csak az ad, hogy néha okosan is tudunk viselkedni, és van már olyan szoftver, ami tud okosan viselkedni helyettünk. 

Egy szép új, balesetszegény világban az átlag napi tíz százalék beszámítható józanság pont a közlekedés idejével esne egybe.  Mindeki csak otthon és a munkahelyén lenne bamba ökör vagy hadonászó majom. Sajnos ez itt még a kopottas, régi, balesetekben és közlekedési barmokban gazdag kor, most még ebben kell megtanulni élni. 

Fogadjuk el tehát, hogy hülyék vagyunk, minden útkereszteződésben legalább két dologhoz, de végtelen sokat tudnék sorolni. Hülyék jönnek szembe, jönnek mögöttünk és vágódanak belénk oldalról, amint épp egy hülye pillanatunkban hibázunk. Fogyatékosságaink tisztázása azért fontos, hogy józan nyugalommal viseltessünk mások, mint magunk faszságai irányában. Meg kell kímélnünük magunkat tudatálllapotunk szivárványának idegbeteg árnyalatától, ami épp a hülye egyik fatális alfajtája.

Így állunk, és nincs sok remény. Ahogy néhány ezer éves civilizációnak nevzett degradációnk idővonalán visszatekintek, veszélyesebbek, vadabbak és erőszakosabbak voltunk ugyan, de sutábbak, butábbak, beszaribbak, nyafogósabbak, fázósabbak, izzadósabbak még soha. Egykor bölényre vadásztunk botokkal, ma meg sikoltozva menekülünk egy kaszáspók elől. Ami még csak nem is pók. Tizünkből öt nem tud kicsíráztatni egy babot, hat nem tud gereblyézni, hét nem tudná felásni a kertjét nyolc liter benzin nélkül, kilenc nem tud megmetszeni egy gyümölcsfát, kilenc és fél képtelen lenne megpucolni egy halat, és szinte senki nem tud már kaszával kaszálni vagy hidegvérrel kedves, szőrös, tollas állatokat ölni. 

A hülyeség egy rejtettnek hitt harsány tulajdonság, egy százalékos érték, index, ami manapság exponenciálisan gyorsuló növekedést mutat. Nem fog megállni száznál. Még az optimistább becslések szerint is éveken belül elérhetjük az a szintet, mikor egy személy akár 600%-os hülyeségindexel rendelkezhet. Egy jövőbeli marha hat maival ér majd fel. Addig még van némi idő, használjuk ki.

Hogyan javíthaunk hülyeségindexünkön?

Sehogy, felesleges, szélmalomharc az egész. Késő. Inkább ne javíts, csak elmagányosodsz benne. Hagyd el, lazíts inkább! Nézz Agymenőket, Jóbarátokat, vagdosd magad, cigizz, igyál vagy mobilozz. Már mindegy, erre a kis időre minden belefér. Oké, ha azért kérdezed, mert szeretnél pár nappal tovább életben maradni az utakon, talán van pár dolog, ami segíthet. 

Világítsunk!

A celeb és a sztár között az a fő különbség, hogy a sztárnak saját fénye van, míg egy celebet jó erősen spotlámpáznak, hogy ne tűnjön teljesen sötétnek. Légy hát a saját éjszakád csillaga. Legyen saját fényed! Így nem fogok szemből belédrongyolni egy esős estén, nem fekszem majd a nedves aszfalton hanyatt és nem kell azt kérdezgetned, hogy élek e. Az őszi estében, mikor az úton száz és száz, a melóból hazadugózó autó reflektorfénye tükrözödik, egy vakon kivont kard, tok nélkül farmerzsebben hordozott, fűrészes kommandóskés a kivilágítatlan kerékpáros. Épp pár hete öklelt fel egy, majdnem megsérült a bringám is. Hidd el nekem, bátor, de inkább vakon merő, sötéten is magabiztos kerekező barátom, hogy nem akarsz ilyen helyzetbe kerülni. Soha nem akarsz Krisztián esetleges teteme felett aggódni a jövőd miatt. 

Tarsunk jobbra!

Ez mindíg bejön. Bárcsak a rolleresek is rájönnének az ízére. 

Jelezzünk! (finoman)

De ne csengessünk! Ha hátulról készülünk elszáguldani egy kerékpárúton ődöngő csoport mellett, érdemes tudatni velük, hogy jövünk, várjanak a tánccal. A legtöbb német kerékpárosklubban lincselnének ezért az álláspontért, de én szinte soha nem csengetek. Ennek több oka is van, kezdem a kevésbé fontossal: zavaró, idegesítő hang. Amikor nem biciklis, hanem gyalogos vagyok, sétálok, nem szeretem, ha belecsengtnek a hátamba. Olyan útvonalon ahol bringás és gyalogos egyszerre de egymástól nem elválasztva közlekedik, nincs jogunk hátbacsengetni a sétálókat. Beszéltem másokkal, ők sem örülnek neki. A fontosabb ok, hogy egy ideggyengébb gyalogos, amikor meghallja egy precíz német trekking bike csengőjét, tigrisként fog jobbra, vagy balra ugrani, meg sem áll a lombkorona középső szintjéig. Még a higgadtabbak is riadtan, behúzott nyakkal fognak kilépni. Forogni, imbolyogni kezdenek. Egy átlagos, az út jobb oldalán bandukoló túracsoport csengetésre karneválszerű szervezettséggel spriccel szét az út tetszőleges szélei között. Kevéssé rutinos hátbacsengetett biciklisek bemozgatják a kormányt ijedtükben. Van, hogy ez a cél, büntetni vágyunk, de általában csak tudatni szeretnénk, hogy jövünk, el fogunk gurulni mellettük. Csak semmi pánik, kutyát, gyereket figyeljék. Fütyörészni szoktam, az is kellemetlen, de legalább nem ijeszt meg senkit. Már egészen tisztességesen nyomom az Indiana Jones-t hamisan. A gyerekek, de sokszor a jobb kedvű felnőttek is velem fütyülik tovább, miközben balról, mindíg és mindenképp, oktató és ismétlő jelleggel is balról megelőzöm a társaságot. 

Vészhelyzetben amúgy sem csengetni szoktunk. Kürtölő fék, sikító gumik és ordító biciklis a normál vészjelzés, nem tudom miért kéne ebbe még bele is csengetni picit.

Igen, igaz, kicserepesedett szájjal, másfél ezer méter magasra kapaszkodás közben nem mindíg olyan egyszerű hangosan fütyörészni. Nem az. Olyankor szarul is hangzik, de azért csak gyakoroljuk. 

Szkennelj!

Mindíg tudd, mi van mögötted anélkül, hogy megmozdítanád a kormányt. A kormányt csak akkor mozdítsd, ha tudod, hogy mi van mögötted. Ezen múlik az életed. Ezen is. Minnél sűrűbb a forgalom, annál gyakrabban. Érdemes gyakorolni, szükségtelenül is ismételgetni, védett, veszélytelenebb szakaszokon tökéletesítgetni amíg a mozgásunk részévé nem válik. Új, ismeretlen helyeken kóvályogva, a megfelelő kanyart, lefordulót, felhajtót keresve sem válthatunk irányt hátranézés nélkül. Nem akarunk egy ebikeot, három négysajtos pizzát és egy futárt az oldalunkba kapni.

Légy kiszámítható!

Aki rád néz, tudja hová tartasz és milyen sebességgel. Indexelj kezeddel, ne vészfékezz vagy rántsd el a kormányt alapos indok nélkül. Az "itt kellett volna lefordulni" például nem alapos indok. Van úgy, hogy az úton, autók között haladni biztonságosabb vagy nincs is más választásunk. Ne törjön össze a gondolat, tégy úgy mintha egy Smart karoszériája lenne körülötted és viselkedj is aképp. Indexelj, tarts a parkoló autóktól ajtónyitásnyi távolságot és nézz gyakran hátra a vállad felett. Ez a minket megelőzni akaró autósokat is megynyugtatja, tudják, hogy tudsz róluk és nem vágódasz be eléjük, alájuk és nem gurusz ki hátul alóluk. Egy autós számára sokkal kellemetlenebb egy az út szélén óvatoskodva, néha egy nyíló kocsiajtó miatt az út közepére kacsázó bringás, aki mellett amúgy sem férne el, mint egy, az autók között jó tempóban, irányjelzésekkel közlekedő. 

Húzódj ki!

Ha úgy érzed sok vagy már a népnek, kicsit tájékozódni szeretnél, meg akarod érteni, hol lehetnek a tájékozottabb biciklisek és a hivatalos kerékpárút, autók torlódnak mögötted, túl lassú vagy a forgalom ritmusához, légy kedves és állj ki néhány pillanatra. Nézz hátra, jelezz, húzódj le, állj félre egy védett helyen, emeld a bringát a járdára. Had menjenek csak a dolgukra. Biciklisként sem szabad elfelejteni, hogy amíg mi örömünket leljük a közlekedésben, szabad levegőn vagyunk, látunk és kellemes mozgást végzünk egy érdekes terepen, addig egy autós rendszerint csak napi dögunalmát éli meg két parkoló között. Frusztráltabb, unottabb, figyelmetlenebb, szól neki a rádió, bepottyan a hamu a kardánboxba, a gyerek taknyos nyálas betgsége fosós hányós fordulatot vesz. Azzal, hogy udvariasak vagyunk, ismeretlen emberek napi autós szenvedését rövidítjük le, ami igazán nemes dolog. Szinte érzed a lájkokat a bőrödön. 

 Vigyázzz a roller(es)ekkel!

A rolleresek nem mind lusták és buták a közlekedéshez, csak úgy nyocvan százalékban. Sajons mostanában már akadnak köztük gonoszak és trollok is. Tarts távolságot tőlük, mert ők a fentiekből semmit nem tartanak be, nekik nem kell. 20-30km/óra sebességgel ténfergő félrészeg eltévedt gyalogosnak tekintendők. Sötét vattakabátjaikból alig kilátva fognak jobbra majd balra tartani attól függően, hogy épp milyen zene szól a füldugójukból. Soha nem néznek hátra, de jobb is, mert tuti nekimennének valaminek. Ne legyenek illúzióink, aki arra is lusta, hogy menjen, az nem fog hosszú perceket tölteni azzal, hogy elgondolkodjon a közlekedés néhány alapelvéről. A null kalóriás modern mobilitás ráadásul telefonbaszásra ingerel, valójában nem is a az úton van, hanem egy tik-tok szerű kibertérben beretváltatja az agyszőrét. A helyzet egyenlőre csak romlik, ahogy ez a kacat egyre népszerűbb. A trollabbik fajta szereti bér-rollerét kerékpárútak veszélyes szakaszain keresztbe parkolni. Lélekben sokuk még gyerek. Nem is érdemes, túlzás gonoszságot belelátni ebbe. Csak hülyék, mint mi minannyian, Rajuk így jön ki. Ne húzd fel magad és ha van időd, parkold le a cuccot szépen a hülye helyett, a magadfajták hálásak lesznek érte. A bőröd alatt is lájkok lesznek, ha így teszel.  

Tele a világ állva száguldozó közlekedési analfabétákkal, poénból csapdákat állító rollertrollokkal. Félszegen bolyongó részeg babakocsikkal, tik-tokról vezetni, táncolni tanuló sofőrökkel, sötét bringásokkal, reklámkárosult mai öregekkel és mobilba cuppant mai fiatalokkal. Kerekes bőröndökkel, kocsiajtókkal, levelet fújó süketekkel és velünk. Ha a többi hülyét megtanuljuk kikerülni, már egész jó bringások vagyunk. Magunkat sajnos soha nem fogjuk tudni. 

Buff a múltban

A toxikus kényelem

Egy párhuzamos világban megmenekülünk

Fekete Péntek

Krisztián a múltban

Amikor kiderült, hogy beteg

Elemében

Dimitri 

Egy hajszálon múló szamovársors

A garázs, mai szemmel, egy kis fedett helység, ahol az autó lakik és néhány hozzávaló. Gumik, tetőcsomagtartó és ablakmosó folyadék maradék. A korai 90-es években az autók még egyszerűbbek voltak, szerelhetőek. Nem léteztek okostelefonok és éppen csak szaporodni kezdtek a tematikus (főzőműsoros) tévécsatornák, melyeket néhányan már távkapcsoló segítségével tudtak váltogatni a már majdnem mindenhol szines, néha még fel-felrobbanó tévéken. A garázsnak, különösen ha egész sorok álltak össze belőle, a mainál sokkal fontosabb szerepe volt. Az ott eldugott pálinkát például nem ellenőrizte az asszony. (Elnézést az asszonyozásért, de abban az időben, mindenki aki pálinkát dugdosott pincében, műhelyben vagy garázsban, asszonynak nevezte a feleségét.) Sok, a családi élet vibrációitól megfáradt apuka (az asszonyok urai) töltött komplett Szombatokat és Vasárnapokat a kocsi körül. Jóval értelmesebb elfogláltságnak látszott, mint a kocsmába járás és ugyanannyira be lehetett akasztani. Voltak, akik az utolsó csavarig szét tudtak szerelni egy Wartburgot és utána össze is tudták rakni, mint egy Dacia. 

Ha alaposan körülnézünk, megtaláljuk korunk, a XXI. század nagy sikertörténeteinek éppen csírázó magvait is. Néhány, fontosabb és gazdagabb embernek már van egy kisebb aktatáska méretű mobiltelefonja. A személyi számítógépek egyre több háztartásban jelennek meg. Internet még nincs. (van, de nem nálunk) A PC-n turbó gomb csábít virtuális száguldásra. A mai IT milliárdosok szülő engedélyt kérve, szabott időben éppen csak letottyannak elé hogy eljátszanak a Wolfeinstein, Doom, Bard's Tale vagy a Sim City feltört változatával. Magyarországon legális szoftver abban az időben gyakorlatilag nem létezett. Nagyon nehéz dolga akadt annak, aki szeretett volna jogtiszta szofverek segítségével informatikát tanulni. 

Az elő-ebike, a Babetta is ott parkolt már számos garázs mélyén, várva a konstuktőrre, aki  majd akkura cseréli a tankot. 

Jawa Babetta: A 90-es években az e-bike még benzinmotorral működött. 

Krisztián is komplett szombatokat és vasárnapokat töltött egy garázsban, pedig nem értett az autókhoz. Egy Trabant ajtaját is nehezen csukta be, semmi jó nem származott volna abból, ha szétszerel egy Ladát. Énekelni, bandában zenélni járt oda, és ez a környéken lakók szemében sokkal rosszabb volt, mintha vashulladékká alázott volna néhány járművet. Amikor a garázsokhoz tartozó lakótelepen vasárnap asztalra került a húsleves és nem tettek bele túl sok tésztát, megfigyelhették a Jurassic Park-ból jól ismert hullámokat, amiket egy tyrannosaurus léptei keltenek. A garázssoron nem egy ősragadozó, hanem egy hardcore-punk-metál formáció első számai voltak felelősek a  hullámokért. Próbált a Fertőző Idők. 

Artwork: Kiss Balázs

Krisz...Állj! Hiszen ő Buff fiatalon! Hosszú, busósan gyapjas haj, állán agresszívra nyírt pehely...de nem. Ő valóban Krisztián. Lobonccal és cirkuszkerítés szakállal. Munkavédelmi bakancsban, háromnegyedesre vágott katonai gyakorlónadrágban és egy Kannibáltetem feliratú pólóban. A felirat alatti grafika nem gyerekszemnek való. A "Kalapáccsal pofozott arc" szöveg alatt pont egy kalapáccsal pofozott arcra hasonlító valami vonzza-taszítja a tekintetet 

A kilencvenes évek sok érdekes és fontos szubkultúrát, trendet és divatirányzatot indított útjára (a csírázó magok ismét). Az emósok még guftik voltak, kicsit finomabb sminkkel és a The Cure nevű zenekar tartotta őket össze. Az elektromos zene szárnyait próbálgatta, terjedt és fokozta a "Jó ebédhez szóló nóták" hallgatóinak értetlenségét.  A pszichedelikus sámánizmus a Vágtázó Halottkémek (VHK) birtoka volt, és érették a dolgukat. Kifordították magukból azokat, akik elég nyitottak voltak erre. A folk és az etno stréber baknyulak módjára megpróbáltak lehető legtöbb stílussal párosodni. Rosszul hangolt hegedűk, köcsög dudások és népdalbetétek toppantak elénk a legváratlanabb helyeken és pillanatokban.

A heavy metál osztódni kezdett és néhány év alatt legalább tucatnyi stílusirányzattá bogjasodott a nehézfémek családfája. Mind metál, rokonok de mind más egy kicsit. A Kannibáltetem például halálmetál (death metal). Komoly műveletlenséget árul el, ha valaki feketemetálnak, vagy gyorsmetálnak nevezi. Aki pedig heavy metálnak, az valószínűleg rengeteg pulóvert és sálat kötött már az unokáinak, ezért megbocsátunk neki. 

Nem minden alfaj volt egyformán népszerű. A Krisz pólóján díszelgő Kannibálátetem death metálja például nem számított a felkapottab irányzatok közé. Az első hallásra kivehetetlen dallamok hiánya és a torokhuruton átpréselt, nehezen érthető szövegek miatt csak az igazán elkötelezettek bírták magukat kemény munkával és kitartással rajongóvá szoktatni. 

A thrash már sokkal ismertebb, néha éjjel TV-ben is lejátszott, szinte populáris ág volt. Az énekes hörgés helyett agresszív stílusú ritmikus üvöltésekkel kíséri a zenét, helyenként érthető a szöveg, dallamok ütik fel fejüket és elkülönül a verze és a refrén. (A Metallica Battery című dalát ajánlom illusztrációnak. Nem linkelem be, mert náluk soha nem lehet tudni, mit csinálnak az ügyvédeik.)  Az összetettséget, árnyalatnyi különbségeket jól szemlélteti, hogy ha Krisz például a 90-es években, a garázsban hardcore-punknak nevezte volna hardcore bandájukat, valszeg megölik, de minimum széttörnek a fején egy sörösüveget. Ha más tesz így, Krisztián sem habozott volna sörösüveget ragadni. 

A punk szó mögötti fogalom megosztó és sokak számára zavaros dolognak számított. Pólóik feliratai szerint nem voltak halottak, csak általában hulla részegek. Eklektikus összevisszaságban figyegtek róluk a radikalizmus szimbólumai (jobb is és bal is), hajzselé használata nélkül tornyozták frizurájukat fél méteres taréjokba és soha nem józanodtak ki annyira, hogy összefüggő mondatokban beszéljenek. Nem számított dícséretnek, ha valakit punknak neveztek. 

A Fertőző Idők és Krisztián egy helyi klubban találtak egymásra. Akkoriban ő költő is volt, mert tetszett neki, hogy egy-két gondolatot képes volt rímek külői közé törni. Atléta tüdeje révén rohadtul hangosan tudott ordítani és enyhén ki volt gyúrva. A banda pont ilyen figurát keresett. 

A város, ahol élek 

A város, ahol a Fertőző Idők riffjei és Krisztián felerősített üvöltései tartották rezgésben a levegőt, mozgásban a húslevest és rettegésben a nem süketeket, roppantul szerencsés kis hely volt. Mindenki elvágyódott onnan, mert az volt a divat, de belül mindenki hálás volt, hogy éppen ott van. Krisz kisvárosa, nem véletlenül, egy egészen és kivételesen jó hely volt, csak az akkori szokások ezt soha nem engedték volna kimondani. 

Az országot a rendszerváltás után bombázni kezdték a nyugatról érkező új stílusirányzatok. Az addigi Pomádé, Dirty Dancing, Wonderfull life (Black), Lambada és Kacsatánc lineupok mellé sorra érkeztek az ezeknél még felvállalhatatlanabb euró diszkó gagyik. Dj Bubó, a klimax előszobájába lépő Madonna, a Fiúk A Sikátorból, a Bázis Ásza és a csakis rádiókonform liftzenét gyártó Rokkocska próbálták mindenkire ráerőltetni magukat. Az addig fontolva haladó magyar zenei világot egy szempillantás alatt lendítették át az iparosodás korába. Nekünk is kellett a saját gagyi. Olyan előadók merészkedtek ki a fényre, mint Kazsó, aki kamunyelven írt szöveget, hogy rímeljen, az Azonosítatlan Repülő Trágya vagy az énekelni élesben a fellépések alatt tanulgató Friss. A jócsajság, kigyúrtság lassan átvette a zenei tudás helyét, jóval olcsóbb volt megnyomni a demó gombot egy szintetizátoron, mint hangszereket be és összehangolni. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat átvészelni, ép érzékszervekkel és arányérzékkel megúszni a kulturális szőnyegbombázást. 

Krisz és a város szerencsésebbik fele menedéket talált egy magányos, elszánt, kulturális szélmalom harcot vívó vállalkozó küldetéstudatának köszönhetően. Menedéket, alternatívát és lehetőséget.

Az olcsón előállított hitvány a rendszerváltás után kapott keverék csak egy része volt. Kevésbé harsányan, rádiók által soha nem játszva érkeztek kincsek és a későbbi nagy durranások detonátorai is. (A túl kevésszer elénekelt refrén vagy turista-szókincs kereteit ignoráló szövegeik miatt nem kapták fel őket a csatornák.) Lapultak közöttük olyanok is melyeket már érdemes volt meghallgatni félnél többször is. (The Cure, Depeche Mode, Nirvana, Rage Against The Machine, Faith No More, Primus...rengeteg jó zene ment Zoli klubjában, amit ő Táncháznak nevezett. Mivel ezt a szót vagy fogalmat sem hagyta ki a folk és etno nevű stréber baknyúl, elé került a Rock szó is, hogy egyértelművé tegye, ide nem muszáj népviseletben érkezni, de lehet. Rocktáncház. A szó mögött rejtőző kulturális küldetés mentett meg számtalan fiatalt a konzumzenék pusztító, tompító, ingerküszöböket ajtóstól beszakító dömpingjétől.  Jó kapcsolatai és szervezői készsége révén olyan bandákat hozott a városnak (még egészen pici kurukban), mint a Babyquimby, a Kispál És A Kisborz, a Pál Utcai Kisfiúk vagy a Ladánybene 27/A akik azóta az egész ingatlant megvásárolták. A VHK (ők eleve öregnek születtek), és Takács Tamásék még tiszta, frissen mosott blues bandje is járt ott. Csak a cipőjük volt sáros. A Tankcsapda, amit épp kezdtek csak kiásni és a Kinopuskin ami akkor még csak egy kamareterem volt. Elképesztő helyet, országos hírű alternatív klubot csinált egy semmi kisvárosban, aminek elvileg álmos, nyomasztó, hétvégi diszkó és hétköznapi unalom szagot kellett volna árasztania. Ördögszekerekkel. 

A fenti sajátos és a Fertőző Időkre nézve renkívül szerencsés körülmények juttatták akkor még egyáltalán nem bipoláris hősünk bandáját a színpadra, ahol egy pár sörrel és néhány slukk fűvel bátorítva magukat, a Tankcsapda előzenekaraként lettek felkonferálva. Hónapok hosszú sora, garázsban töltött hétvégék, minden spórolt és kölcsönkért fillérjük arra ment rá, hogy ezt összehozzák. Boltizsír színük volt, mert még nyáron is alig látták a napot, állandóan hangszerekkel vagy erősítőkkel a kezükben cipekedtek éppen valahová. Minden boltos ismerte őket, mint az üres tojástartók szenvedélyes gyűjőit és a garázssorhoz tartozó egész lakótelep élvezhette, néhányan már dúdolgatták is refrénjeiket. 

Krisz úgy érzete magát, mint egy száz emelet mélybe ugró kaszkadőr. Hiába a sok próba, a tévesztés mentessé gyakorlolt számok, sem előtte, sem azóta nem volt annyira lámpalázas.

A terem lassan elcsendesedett, ahogy a hangszerek és gazdáik jeleztek egymásnak, hogy készen állnak. Krisz még átélte egy a hátán végigsimító szellemkéz borzongató, hidegrázós érintését, majd belecsaptak és....és hát elfogultság néklül...kurva jól csinálták. 

Mert mi egy fertőző korban élünk!

Ő nem, én igen. Nagyon köszönöm kisvárosomnak, hogy tele van névtelen és névvel ellátott hőssel, ismeretlen baráttal akik képesek voltak akár az elrontott vasárnapi ebédjeiket is megbocsátva, félretéve segíteni és felemelni fiataljaikat.

Számomra nem csak a bátorság városa, ahogy néha nevezni szokták régmúlt-beli érdemei, történelme miatt. Számomra annál sokkal több. Annyira sokkal, hogy hagyom is a megfelelő szó megkeresését a francba, foglalok inkább egy vonatjegyet, hátha találok ott még valakit, akit megölelhetek mindenért amit kaptam. 

Buffnak hol volt, hol nem volt kedve mesélni. Főleg az utóbbi, de amikor néha véletlenül az előbbi, akkor egész érdekes történeteket barkácsolt össze. 

Kezdjük, ahol szoktuk, valahol a közepén, találomra. 

Mása és csendestársként Dimitri vendégeket vártak. Szoktak. Mása bevásárolt hozzá, megfőzött, kitakarított, domestost öntött a budiba, lenyírta a füvet, elzavarta Dimit borotválkozni. Dimi most maradt mert hozzá érkeztek.

Buff, mióta Krisztián drámázgatott a kunyhóban, egyre többet kódorgott  inkább bárhol máshol. Nem is hiányzott neki nagyon. Amíg tartott a nyár, egyáltalán nem vágyott oda. Amikor az ősz az első hűvös esők formájában elkezdte átvenni az időjárást a nyártól, jól esett volna neki egy meleg és száraz alvóhely, ahol senki nem hadonászik mellette rémálmoktól gyötörten.

Dimitri és Mása vendégsége kellős közepébe verte be őt az vihar, a sok ember, hirtelen felé forduló arcok és a kedves, udvarias érdeklődés fókuszpontjába. Azonnal felnyársalták, megperzselték és két vállra fektették terveit, miszerint dob egy zuhanyt és elalszik Dimi dojojában a box-zsák, a Wing Tsun dummy (mu ren zhuang) és a vasszűz mögötti kis résben. Ha olykor rájött, hogy egyedül lenni mégis szar, szégyenlősen becsengetett, lezuhanyzott, megetettette magát néhány Mása-féle bagettel és bevonult a kuckóba. Ennek a jelen helyzetben most nem lesz ennyire egyszerű lefolyása. 

Buff zavartan, egy tetten ért dinnyetolvaj őszinte bűntudatával toppant be az emberekkel, kedves, vidám és szeretetre méltó emberekkel teli, zajos és fényes nappaliba. A következő gondolatokat pörgette agyában egy lottógömbben: maszatos vagyok, biztos lábszagom van, zokni lyukas, taknyos az orrom, érződik a szántóföldeken szétszórt marhatrágya szaga, ami belém ivódott és most kipárolog, ettem valami szakállba tapadót. Ebből a sokból egyet tuti biztos kihúz a sors, szóval: ki, el, turbó mód aktív! Menekülési ösztöne azonnal vitte vissza ki a jégesőbe. Mása már számított Buff kiugrási kísérletére. Időközben újságpapírral tömte ki a cipőjét és kabátja már egy vállfán száradt. Felégette a visszavonulás hídjait. Szerencséjére Mása nem állt meg szökése szabotálásánál, átsegítette a gyors bemutatáson is, beszélt helyette, mert Buff az adott pillanatban nem tudott mást összesodorni agya dohányzacskójából, csak hogy:

- Bocs... nem akartam... nem tudtam...

Amikor rájött, hogy bocsánatot kérni nem akarásért és nem tudásért nem kelt talpraesett benyomást, elnézést kért azért is. A végeredmény egy hosszú, félszeg bocsozgatás miatti bocsánatkérés lett volna. Mása nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta jelenléte miatt érzett bűntudata és szárnyai alá vette. Jól strukturált mondatokban tolmácsolta a kernel pánikos remete rendszernaplóját.  

- Megáztam és most elmegyek zuhanyozni. Utána majd jó meleg, száraz ruhát veszek, hogy átmelegedjek. C-vitamint és Zinket fogok bevenni, csinálnak nekem egy forró teát és ha kérek van immunerősítő bogyókivonat. Azt is igyak! Pulóvert veszek hogy fürdés után meg ne fázzak. Majd kapok egy tisztát, mert Dimitrinek amúgy is rengeteg van, amit nem is hord soha. Nyitva fogom hagyni a fürdő ablakát, hogy kimenjen a pára. - mondta Mása és Buff aképp is cselekedett. A bogyókivonatot is kérte. 

Rövid idő elteltével Buff abban a helyzetben találta magát, hogy egy zuhanyzós, domestossal megküldött budival és csapokkal teli térből be kell lépnie kilenc ember közé. A vendéglátókkal együtt épp ennyien voltak odaát, ő még bent, de már nem lehetett halogatni. Az ablakot is kinyitotta, azzal sem húzhatja az időt. Kilincs le, Buff ki.

Nem volt kacsatánc. Zene sem szólt, ez biztató. Bátortalan léptekkel, akár egy habok közül kikászálódó gyúrós Vénusz  leereszkedett a lépcsőn. Egy nagydarab, szögletes, szakállas nebántsivirág. Télapó eljött, zavartan pislog és tusfürdőként félreértett hajbalzsam illata tölti be a levegőt. Almát, diót és mogyorót is hozott, Mása némi gyanakvással vette át a rongyszatyornyi törni és pucolni való, sok szemetet és piszkot csináló ajándékot. A tavalyi  szatyor mellé tette a pincébe. Hagyjuk ott, fordítsuk figyelmünk inkább Buff és az emberek oly ritka találkozására. 

Kifelé pozicionálta magát, a társaság peremére ahol majd, szándékai szerint, megfeledkeznek róla és mint egy jó pod-castot, végighallgatja az estét. Egybeolvad a szürke szófa kárpitjával és csak arra kell majd vigyáznia, hogy rá ne üljenek. Így kibekkel két és fél, három órát, a vendégek elmennek ő pedig lemehet aludni a vasszűz mögé. Egy frissen mosott druida, száraz alsónemű és egy józan, realitásokon alapuló terv. Mi baj történhet? 

Nem történt baj. Nem kapcsoltak diszkólámpákat, hogy malacnak, zsiráfnak, nem váró vonatnak, álló sorompónak, macskának vagy kacsának tettetve magukat, rituális táncba kezdjenek. Mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte, nem sikerül beszürkülő kaméleon módjára elrejtőznie.

Szépen lassan a vendégek szó mögötti csoport feloldódott és külön emberekké vált. Egyesével arcot és megjegyezhető nevet kapott mindenki, megismertették magukat néhány szóval vagy egy kis történetükkel. Kibontakoztak érdekes és izgalmas hátterek. Volt a csapatban régész, rendőr, kertészmérnök és kórházi nővér.  Nem állítom, hogy Buff a társaság központi körében ülve fürdött a szociális jakuziban, de erősen figyelt. Megtudhatta, milyennek látszik egy rosszul hazudozó bűnöző egy olyan ember szemében akinek az a munkája, hogy profi hazudozókkal is bánni tudjon, kiderült, konkrétan hogyan is lett Szinuhe doktor majd három és fél ezer éves naplójából egész történet és, hogy mit tehetnének ha Mása nem csak sok, de szép növényeket is szeretne a lakásba. Aztán pedig a futás, sokszor és sokféleképp.  

Buff egészen elfeledkezett róla, hogy félszeg hülye és ilyen helyzetekben valami apróságon kellene feszengenie. Magukkal vitték a mini történetek és azok sokfélesége. Úgy érezte magát, mintha egy fél életnyi sós főtt krumpli evés után most leült volna egy magyar mód bőséges, francia szakács által készített svédasztalhoz...az osztrák Alpokban. Kereste a főtt krumplit.  

Mesteri álcáját figyelmen kívül hagyva ekkor huppant mellé a szófára új barátja, de akkor még csak egy lány volt, akit nem ismert.

Eszter egy tizenéves ember, aki éleslátásával, egyenességével egy szempillantás alatt meghódította Buffot. A lány lesz társasága, menedéke és vezetője a mai estén, döntötte el. Mi leszünk Vergilius és Dante.

Eszter, révén tizenéves lány, maga választ szerepet és nem pokolturista-vezetőt akart játszani. Szerencsére királylányt sem, hercegnőt sem (ezért pláne nagy hála neki). Sőt, úgy is dönthet, és ő épp egy ilyen lány volt, hogy nem szerepel. Nem játszik, beszélget, kérdez és válaszol úgy, és Buff ezért választotta őt segítőtársul, hogy az unikornisokat meg sem kell említeni. Legfeljebb egy picit, éppen csak érintve a kérdéskört, de diszkréten továbblibbenve a témáról. Egészséges, okos tizenéves lány volt és már eldöntötte, hogy kíváncsi a tagbaszakadt szőrcsomóra. Tudni akarta honnan szerzi a diót, hogy miért olyan csúnyák az almái a boltiakhoz képest és hogy hol lakik. Mellé huppant és a társaság peremének csendjében faggatni kezdte. Jó kérdező volt. Ha Buff késni látszott a válaszokkal, hát szívesen mesélt magáról is. 

Megtudta, hogy Eszter fut és nem csak úgy a busz után vagy a darazsak elől. Azoktól nem is fél. Egy aktív, általában a korcsoportja aranymedálját bezsebelő stílusban atletizál. Egy profi. Úgy beszélt neki keresztedzésekről, úszásról és intervallumozásról, hogy csak belekérdezni tudott, hozzátenni nem. Perceken belül arról elmélkedtek, mint két vén róka egy csirkefarm lerablása előtt, hogy melyik úszásnem fejleszt a futáshoz legjobban passzoló légzéstechnikát. Okoskodtak, spekuláltak, fürödtek egymás agyában. 

Egy spontán, pár másodperces szünetben Eszter azt kérdezte Bufftól:

- És te miért vagy itt?

A tökéletlen semmi

Buff minimalista volt, újabban sem a fehér sem a fekete hazugságokat nem vette elő a világ kacattengeréből. Azon kapta magát, hogy őszintén akar válaszolni Eszternek. Egyáltalán nem volt egyszerű és meg sem könnyebbült tőle, amikor végül így foglalta össze:

- Azért vagyok itt, mert rájöttem, hogy nem is szeretek egyedül lenni. Egy koszos, fehér hazugság az, hogy én remete vagyok. Azt hiszem azért vagyok itt, mert rájöttem, hogy valamit régen elrontottam. Elhittem, hogy van egy bűnöm, hogy vagyok és létem zavar másokat, teher vagyok. Folyamatosan azt mondogatom, hogy pont így akartam. Ilyen akarok lenni. Egy remete. De nem. Nagyon szépnek látszik egy festményen, de a valóság az, hogy rohadtul unalmas egy kunyhóban élni. 

- Akkor miért költöztél be? Féltél? Az elején nem volt unalmas?

- Hát nem tudom, hogy a félelem hol bújuk meg ebben, gyanítom mindenhol. De nem ezért lakom ott. 

- Akkor mégis miért? Szereted az állatokat?

- Igen, szeretem a természetet, azokat a parkokat amik az erdőkből maradtak és az állatokat amiket még élni engednek benne. De hülyeség az, hogy egy állat pótolhat valamit amit emberektől kellene kapnunk. Soha nem származott semmi jó abból, amikor farkasok szoptattak gyerekeket. Az állatok, növények csodálatosak, szeretem figyelni őket, de nem a barátaim. Egy vadállatnak nincs szüksége emberpajtira, kétlábú jóbarátra, az ember szeretetére. A tiszteletet szeretik. A távolságtartást. Az udvarias, csendes, nedves törlőkendőiket nem hátrahagyó vendégeket. Sok erdei élőlényt ismerek, állatot és növényt, de hirtelen egyet sem tudnék mondani, ami humán ölelésre, simogatásra vagy az intimitás emberi megnyilvánulására tartana igényt. Egy fát megölelni jó érzés, és be kell valljam neked, csináltam már én is. De ez az embernek esik jól. A fatörzs öreg, időt és akciót látott nagyon bonyolultul élő valami, ráadásul jó illatú. Bolondság lenne legalább egyszer, próbaképp, nem megölelni. Ha bioenergiákról és hullámokról kezdünk filózgatni egy fatörzsre csavarodva, az is rendben. Nem bolondság, amíg játék. Mindenki azt lát bele a felhőkbe, amit akar, amíg nem kezd el gyilkolni és uszítani a fantáziájával... - itt Eszter jól láthatóan beleunt és próbálta visszaterelni a Mikulást a gyóntatószékbe. - Szóval az állatok, jól el tudom magam foglalni köztük, de amikor kezdem a barátaimnak tekinteni őket, hazudok magamnak. A kunyhó nem az állatok miatt lett a szállásom. A kunyhó tanít. 

- Beszél is hozzád? - kérdezett közbe hitetlenkedve Eszter, mert az ő tanítói mind nagyon sokat beszéltek. 

- Nem szavakkal, de igen. És nem a kunyhó. Az csak arra kell, hogy segítsen lecsendesíteni a világot körülöttem. Bemegyek és csak a valóban fontos dolgok vannak velem. Nem viszek be kacatot. Odabent nincs semmi csak egy tökéletlenül üres tér. Először unatkozol. Megéhezel, eszel, szomjas leszel, iszol. Unatkozol. Ha elég sokszor csinálod rájössz, hogy két fontos dolog már történt, ettél és ittál, mert éhes és szomjas voltál. 

- És unatkoztál. - pontosított Eszter. 

- Igen, és ez a legfontosabb rész. A kunyhóban rohadtul kell unatkozni, hogy működjön. De folytatom, hogyan is. Üldögélsz, nézelődsz, de minnél tovább nézelődsz, annál jobban unod. Odakint mindenkinek nyilván valami sokkal jobb, szórakoztatóbb vagy érdekesebb dolga van mint neked, aki egy porszagú deszkapadlón ül és unatkozik. Mondom úgy, ahogy velem történt, mert ez a rész mindenkinél más. Le akartam feküdni, hátha az alvás átvisz néhány órán, eljön egy új időpontja valaminek és vége. A fekvés nagyon kényelmetlen. A kunyhóban nincs ágy, és nem is lesz. Tudtad, hogy egy jó jógás a puszta sziklán is ugyan olyan kényelmesen tud feküdni mint egy matracon? - Eszter nem tudta. - Hát ja, ez a tény kevéssé publikus, mint az a hazugság, hogy a drága matrac gyógyítja a hiányzó hátizmot. Ha feküdni, aludni akartam, meg kellett tanulnom kényelmesen elhelyezkedni a deszkákon. És itt kezdődött működni a kunyhó. Az evés, ivás, alvás, ha odafigyeltem és lassan, odafigyelve tettem nem csak hogy jobban esett, de el is foglalt. 

- Azzal foglaltad el magad, hogy fekszel? 

- Igen. Eleinte annyira oda kellett figyelni rá, ha el is akartam aludni, hogy minden kis izomcsoportot percekig rakosgattam, míg megtaláltam a helyét. Néhány napba is beletelt, mire kényelmesen aludni tudtam. 

- Én szeretem az ágyam. 

- Én sem az ágyat utálom. De a kunyhóban nincs helye. Oda csak olyan kerülhet be, ami nélkül meghalnék vagy elromlanának a fogaim és abba halnék bele. Étel, ital, fogkefe. 

- De hisz ez egy börtön. Senki nem akar így élni! Mi ebben a jó? 

- Az majd következik. Eleinte csak megtanulod, hogyan teremts kényelmet magadnak a semmiből. Kezdesz rájönni, hogy ha nem szolgálod ki a tested, nem oldasz meg gépekkel dolgokat helyette, megoldja maga. Ha nem teszel matracot közé és a beton közé, hát megtanulja hogyan altasson el betonon. Amikor erre rájössz és felfogod, már nem unatkozol. Megtanulsz szék nélkül ülni, asztal nélkül enni, szénsav és szörp nélküli, hűtetlen vizet inni úgy, hogy örömöt érezz. A deszkák jól szűrik a külvilágot, kevés szivárog át belőle a résein át, de rájössz, hogy ez is felfoghatatlan, végtelen. Egészen elcsavarja az agyad, Az űrben érzed magad, mert ráeszméltet, hogy egy semmi deszkahalom alatt egy semmi kis bolygón száguldozni egy izzó nap körül, az bizony pont az űrben levés. Megtanít előítéletek nélkül érzékelni. Nem utálhatod, nem nézheted moralitásod szemüvegén át a beszüremlő fényt. Már megtetted, meguntad és nem ismétled többé. Csak úgy szabadulsz meg az unalomtól, amit egy fénycsík látváya okoz, ha úgy nézel rá, mint egy csecsemő. A kunyhó megtanít előítélet mentesen szemlélni a világot. Persze ehhez először a félelmekkel kell elbánni. 

- Aha! Ugye mondtam, hogy félsz! De mitől?

- Hát már nem a medvétől. Mégsem látom még tisztán az erdőt. Ez a legnehezebb rész. Amikor tudod mitől félsz, egyszerű dolgod van. Nem könnyű, de legalább egyszerű. Helló, ő a félelmed, ő meg te, szevasz, szevasz, kézfogás, kibékülés, ha nem hát harc. Akkor nehéz, ha azt sem tudod, mitől félsz. Mindentől, de semmitől külön. Értesz? 

- Nem. 

- Szorongás a neve és azt a félelmet hívják így, aminek nem tudjuk az okát. A szorongás az, amikor nem attól félsz már, amitől megijedtél, hanem amiatt, hogy valamikor valamitől megijedtél és most az újra megijedéstől rettegsz. 

- És neked volt ilyen? Megijedtél és azóta mindentől félsz?

- Volt. 

Eszter érezte, hogy direktbe továbbkérdeznie talán nem illendő, hogy itt ő most vaalami ritka, fontos rést talált egy páncélon. De nem is kellett, Buffot már vitte a gyónási nyomaték, maga is kíváncsi volt a válaszra. Mint sok hozzá hasonló, ő sem tudta. 

- De nem tudom mi lehetett az. 

- Lehet, hogy csak nem emlékszel. Szugeráljalak? Úgy lehet, hogy eszedbe jut. 

Buffot vitte ugyan a téma lendülete, mégis nemet mondott rá, hogy Eszter egy vendégség fókuszpontjában hipnózis segítségével húzza ki belőle lelke legmélyebb titkait. Udvaiasan hárította a lehetőséget. Eszter megpróbálta új koordináta renszerbe helyezni a kunyhót, hátha javul a közérthetősége.

- Egy varázskunyhó. Varázsló akadémia. - ajánlotta, kastéllyá nemesítve ezzel a romos deszkabódét. 

- Legyen az - egyezett bele Buff először. Rövid töprengés után mégis helyesbítette. - De nem, mégsem. A varázslat, a varázslás természet fölötti, nem is létező, csak a kiválasztottak számára elérhető privilégium. A varázslat olyan mint a gazdagok vagyontárgyai, nem juthat hozzá mindenki. A mágusok kiválasztottak, az emberek felett állnak és fontosabbak a többieknél, akik számára az ő tudásuk csoda. A kunyhóban egy pici varázslat sincs. Nem szabad, hogy legyen. A kunyhó legfontosabb része, a tökéletlen üresség. 

- De miért tökéletlen? 

- Mert enni, inni, füteni kell, hogy élni tudj. De az evés, ivás és meleg még mindíg a semmi része. Az, hogy nem halsz éhen, szomjan vagy nem fagysz meg, még nem tölt be semmit a kunyhó teréből, egyszerűan csak tökéletlenné teszi azt. De ez nem baj. 

- Úgy élsz, mint egy ősember. - kapcsolódott be Lili aki eleinte fél, majd egy és ekkorra már két füllel követte a duó párbeszédét.

- Pontosan! - örvendett meg Buff a találó hasonlatnak. Ki volt pirulva. - Amit eddig elértem a kunyhóval az nagyjából félúton levés az ősemberség felé. És ennél tovább nem is akarok jutni egyenlőre, mert úgy szeretném, hogy amit a kunyhóban megtanulok, az ebben a világban is jól használható tudás legyen. Szeretnék egy modern XXI. századi ősemberré válni.

Lelkesedésében elfeledkezett már róla, hogy álcáznia kellene magát, hogy így csak felesleges figyelmet irányít magára. Teljesen kivetkőzött remete mivoltából.

- Az ősember amelyik már úgy nézett ki mint mi és pont ugyanolyan génekkel rendelkezett egészen csodálatos dolgokra volt képes. Napokig volt úton egyetlen szál kővégű lándzsával a kezében, pedig akkoriban még hemzsegtek a veszélyes állatok és növények. Éhesen evett megkülönböztetve az ehetőt a mérgezőtől, álmosan aludt, akár fán, akár sziklán, és szomjasan ivott, mert akkoriban még nem volt nitrátos a talajvíz. Több napnyi okosóra és fitbit nélküli ultrafutás után együtt leterítettek egy mamutot és megvédték a zsákmányt a kardfogú tigrisektől vagy a falkába verődőtt hiénáktól. Barlangban szültek, minden nő és férfi tudott vadászni, halászni, harcolni, varrni és képzett szanitéc volt. Az emberi minőség csúcsát jelentették azok az idők. Olyan tudás, ismeretek és képességek birtokában voltunk, ami máig nincs elfeledve. Csak vissza kell emlékezni rá. 

- De mire jó ez? 

- Nem a kőkéspattintás miatt. Az azóta elvesztett erőt, észt, ügyességet és kreativitást keresem. Mert csak az erős és okos ember lehet szabad. A gyengeség, a butaság mások függőségébe taszít és kiszolgáltat. Ha tanulsz és okosodsz, te választhatsz majd, hogy hol akarsz dolgozni és azt is, hogy mit. Ha erős vagy, nem kell egy erős embert keresned, ha fel kell emelned valamit, össze akarsz állítani egy polcot vagy meg akarod védeni magad. Nem kell kocsival járnod, ha elég okos vagy a vonatokhoz, buszokhoz és a metróhoz A biciklihez! Ha okos vagy és erős, tudsz szabad is lenni. 

- Szerintem értem. Te egy szabad remete vagy, akit egy faház tanít meg ősembernek lenni. - összegzett Eszter.

- Igen is meg nem is. Épp ezért vagyok itt. Meguntam a remeteséget. Ez a nagy szakáll itt ni például: sutty, egyszerűen leborotválható, és ami marad, ami igazából vagyok, egy frissen borotvált képű hülyegyerek. Egy kis flambó, aki bandázni akar, röhögni meg hogy az ő beszólásai legyenek a legjobbak irodalom órán. No most az a helyzet, hogy borotválkozni jöttem. Nem akarok többet remete lenni. A kunyhó nem az otthonom, már asszem mondtam. Arra kellett, és kell most is majd, ha Krisz kiunja magát végre onnan, hogy semmi vegyen körül. A semmi pedig először azt a dolgot mutatja meg, ami hiányzik. Amire elsősorban és a leginkább szükséged van. 

Eszter elgondolkodott a hallottakon. Nem volt hebrencs, ha mondott valamit, szerette ha az kerek, egész és hát ezen most alaposabban el akart gondolkodni. 

- És neked azt mutatta, hogy meg kell borotválkoznod? 

- Azt mutatta meg, hogy nem a jól felépített magányra, hanem kacspcslatokra, emberekre, jelenlétre van szükségem. Figyelemre, mint egy gyereknek. Pont mint egy csupaszképű kölyöknek. 

- Barátokra, barátnőre?

- Igen. Legalálbbis most egy darabig. 

- És mit fogsz csinálni, ha csupaszra borotváltad a képed? Röhögsz majd meg hülye vicceket mesélsz? 

- Igen, szeretnék sokat röhögni. Vicceket rosszul mesélek, de a meséim néha viccesek. Lehet, elmondok párat valakiek. 

- Nekem mesélsz egyet?

- Igen, de nem biztos, hogy teszeni fog. 

- És miért kellene ahhoz csupaszra borotválnod magad, hogy mesélj, így ahogy vagy nem tudsz?

- Hát csak úgy...szimbólikusan. Amikor egy mesét hallasz, nem mindegy milyen haja meg szakálla van a mesélőnek?

- Nem. A szakállas mesélő jobb mint a golyófejű hülyegyerek mesélő. Miért kellene ahhoz....ehh...tuudom, szimbóólikusan. Szimbolikus, minimalisztikus, rituális, puritán gesztus. Kell egy pap is. Egy papnő. Én leszek. Kántálok és égetem a füstölőket, te pedig csontkéssel csomónként vagdosod kifelé a szakállad. A levágott szőrt pedig meggyújtjuk. 

A gyújtás szó bekapcsolta Mása füstérzékelőjét és a kis duó felé fordította figyelmét. 

Eszter adott neki magyarázatot:

- El fogjuk égetni Buff szakállát a fürdőszoba templomban, de csak később.  Most még elmond nekem egy mesét szakállasan, mert utána már csak golyófejű hülyegyerek meséket tud, röhögni fog meg beszólogatni. 

Mása nem értette, de már megszokta, hogy Buff dolgai Buffi logika szerint történnek, így első látásra nem mindíg e világból valók. 

A szakállas Buff meséje

A rém izgalmas mese, sok megszakítással és kívánságra módosítva Tomivérről szólt, egy tapasztalt, sok minent megélt kullancsról, és tanítványairól Esztevérrről és Szonivérről. Nagy bajba kerültek, mert véletlenül egy ember, egy Piroska nevű kislány, kullancsra nézve a legveszélyesebb létező teremtmény, lábszárszőrébe keveredtek. Menekülnek. A kis paklincsok fáradtak, szomjasak, szívesen innának az ember édes, meleg véréből, de Tomivér óvva inti őket. Nem volt még kullancs, aki élve távozott volna egy ember bőréből. A történetet áthatotta a csipesztől és toxinoktól való rettegés, hőseink éppen hogy megúsznak egy citrusolaj és nemes muskátli kivonatos vegyi támadást és egy mély, bolyhos, rózsaszín kilépőszőnyegbe vetődve menekülnek csak meg a fürdőkádas átnézés elől. A farkasra az első részben sor se került, Buff nem szívesen tüntetett fel veszélyeztetett állatokat negatív, vadászokat pedig pozitív fényben. A történet vége nyitott, folytatás következik. 

Eszter nem aludt el a mesén és Buff mégsem borotválta magát tar képű, figyelemhiányos kisgyerekké, ahogy lennie kellett volna. Úgy döntött, hogy a rituális, szimbolikus gesztusokat mégsem veszi elő a világ kacattengeréből. Valami mégis megváltozott. A télapó a városba költözött. 

 - Úgy kezdődik, hogy elhiszed magadról, hogy jó vagy. - kezd bele Krisztián a történetbe, ami miatt még mindíg remeg a keze és nagyon hiányzik neki egy váll, amibe belefúrhatná az arcát - Megoldasz egy csomó rizikós helyzetet, csuklóból veszel olyan akadályokat, ahol mások megtorpannak. Gyorsabb vagy és erősebb, mint az átlag. Elismerést kapsz kívülről is. Hivatalosítanak. Nő az arcod is hozzá, bipoláris ciklusod csúcsára kerülsz. Úgy érzed ragyogsz. Megtanulod megszegni a megszeghető szabályokat, szeged és folytatod a rizikósabbakkal. 

Az első

Mi is történt valójában? Hősünk, Krisztián, száguldó nidzsaként ereszkedett egy főút járdáján, jó ütemben pattogva át a csatlakozó mellékutak padkáin. Egy lámpás kereszteződés esik csupán útba, neki épp zöld így fékezés nélkül megoldható. Meg is oldja, már túl van a lámpán, a védett bicikliúton 40 km/h sebességgel. Ezen a szakaszon, révén az út beláthatalanul fordul jobbra, ez a sebesség túl nagy, veszélyes. És tessék: Épp a legrosszabb pillanatban hajt rá egy mountain bike. A helyzet még menthető lennne, mögötte elhúzva ütközés nélkül, de nincs egyedül, megjelenik egy újabb bicikli első kereke szintén jobbról. Az út teljesen elzárva, ő meg zuhan nekik. Sikít a fék, de már nyilvánvaló, hogy késő, inkább arra koncentrál, hogy kevésbé ártalmas helyre, ne emberbe, csak gépbe ütközzön találkozáskor. Az első mountain bike hátulját válsztja és levágja szerencsétlen bringást az útról. A monti kivágódik balra. A lovas egy fél méter magas betonperem felett egy bokorban landol. Égnek álló lábbal. 

/Fotó: Fekécs Gábor

A második

Hősünk, Krisztián, szenvedélyes programozó. Néha jó, néha pedig egy katasztrófa. Mivel nem mindíg vagy mindenben ostoba, szépen lassan megtanulta felismerni és elfogadni magában, hogy ez így van, így működik. Magtanulta felismerni a katasztrófák előjeleit és azt is amikor érdemes belemenni egy harcba amikor villan, amikor jó. Úgy érezte, elég tapasztalt már abban, hogy határait és lehetőségeit józan fejjel ismerje fel. 

Mi történt mindezek ellenére? Egy elkeseredett kísérlete, hogy megvédje aktuális kis szoftvercsodája (tényleg jól sikerül kis valami volt) egészségét egy kontártól (egy kollégájától), kontárnak nevezte azt. Elefelejtette a corporate lét (meg úgy általában a lét) egyik alapszabályát: soha ne veszítsd el a türelmedet. A kontárság szubjektív a verbális alazás viszont tény. Egy cérnavékony vörös dróton találta magát a kijárat felett. Égnek álló lábbal. 

Hallgassuk őt tovább.

- A lány a bokorban, égnek álló lábbal, a bicója a fal tövében. Odarohantam hozzá. Törésekre és nyílt sebekre számítottam. Láttam magam, amint lehajtott fejjel elismerem tettem, a rendőr már nem enged tovább, eljárás indul ellenem. Láttam őt, amint mentőbe teszik, műszereket kötnek rá, vagdossák a ruháit le róla, hogy jobban elláthassák a sebeket, elállítsák a vérzést. De nem vérzett. A bokor elkapta és puhán megállította repülését, talajra helyezte. Nagyon jó fej bokor volt. Nem karcolt, nem tört nyárs szerű ágvégekké. Akár egy háló a vétő artistát, elkapta és megmentette. Kikászálódott a miniparkból és enyhe sokktól és a spontán szaltótól zavartan meredt rám én pedig vissza. Legszívesen tapogatni kezdtem volna, a sérüléseit keresve, de manapság nagyon óvatosnak kell lenni az ilyesmivel, hát nem tettem. Csak kérdezgettem, hol sérült meg és ismételgettem, hogy ökör vagyok, az én hibám. Így telt el egy perc, mire végre rám mosolygott. Tényleg. Örült, hogy él, mondta, hogy jól van, nem ütötte meg magát sehol. És mosolygott. Annyira, de annyira megkönnyebbültem ott, hogy feledve mindent amit a corporate és a politikai korrektség évtizedei belém neveltek, megöleltem szegényt. Úgy éreztem óriási szerencsém volt, hogy őt borotváltam le az útról, mert akárki más már kórházban én pedig egy kapitányságon lennék. Nem jelentett fel ölelésért sem, tovább engedett, majd tovább hajtott. 

Hadd fejezze be a másik balesetét is, hátha vannak, akik más hibájából is képesek tanulni. 

- Ő ért oda előbb. Mire összeállítottam a stratégiámat és felvérteztem magam szakmai, etikai, józan emberi érveimmel és benyitottam a főnökhöz, ő már ott volt. Nem volt nehéz nyernie, elég volt egy szó hozzá, az enyém. Kontár. És baszki tudod mit, kurvára megérdemeltem. Mert ő egy kontár fejlesztő én pedig egy ugyanolyan, ha nem nagyobb kontár mentor. Elismertem tettem, főnököm szerencsére elég jó erőforrásnak ismert meg ahhoz, hogy megússzam szenvedélyem tárgya, a projektem elkobzásával, vitte a kontár. Megmentettem magam a kirúgástól elimserve bűnöm, belül maradtam, ehhez azonban már a szerencsének nem sok köze volt. 

Mivel dupla sokkos kézremegés nagyon megindító, adjuk meg neki a lehetőséget, hogy szájbarágósan összefogjalja nekünk, milyen tanulságokkal szolgáltak számára a fenti, egy napon történő balesetek.

- Először is: nem vagyok jó. Nincs is mihez képest jónak lenni. A közlekedéshez képest? Abban? Felejtsd el azt a fogalmat, hogy jó vagy. Pillanatnyi állapot, ami szempillantás alatt fordulhat az ellenkezőjévé. A kockázat biciklin nem játék. Még a legkisebb is jelentheti a legrosszabbat és nem csak annak aki hősiesen felvállalja. A hősiesen felvállalt kockázat mások bőrére megy ki. Kurvára nem fair. 
Másodszor: kontár vagy. Agysebészként is és ezermesterként is folyamatosan körül leszel véve olyan dolgokkal, amihez kontár vagy. Előbb utóbb megtanulod majd felismerni ezeket, ezekből párat, de életed végéig hibázhatsz, elveszítheted józanságod és tévedsz. Ilyenkor veszítesz. Rosszul méred fel a távolságot, túl nagyot, túl kicsit lépsz és buksz. Elveszíted a projektedet és amiért harcoltál, a kis birodalmad rabló kontár hordák perzselik porrá. A legjobb amit tehetsz, hogy kihasználod a lehetőséget és tanulod a vereséget. Talán egyszer majd pont ezek a tanulságok segítenek győzni. 

A sztereotipiákról

Amikor olyat mondok, hogy "A franciák" vagy "A németek..." tudd, hogy hülyeséget beszélek. Nincsenek több millió emberre igaz sztereotípiák, az általánosítás nevű gondolkodási alapművelet rossz halmazon lett elvégezve. Csak a belgákról szabad sztereotíp gondolkodni. Ja és a franciák esetében a bagettes sztereotipia is kivétel. Délelőtt tényleg minden francia hóna alatt bagett van. 

Amikor olyat mondok, hogy graveles, nyugdíjas vagy ebiker tudd, hogy hülyeségeket beszélek, nincsenek általánosan igaz állítások, melyek ekkora halmazok minden egyes tagjára igazak lennének. Csak jól esik mondani, levezeti a felgyülemlett feszültséget. 

Amikor biciklikről beszélek, lehet, hogy hülyeséget beszélek. Volt, hogy évekig tévedésben éltem. Javíts ki, szeretem.

A hegyibicikli

Egy mountain bike robosztus és agilis. Egyszerre nagy, stapabíró de könnyű és ügyes. Vékony, benőtt ösvényekkel, gyökerekkel, sziklákkal, sárral és homokpadokkal is könnyedén birkózik meg. Vastag, fogas profilú kerekei miatt nem süpped (olyan mélyre), lengéscsillapítós villái pedig szépen finomítják a terep okozta huppanásokat és rázkódást. A kormány széles, jó fogást és pontos, gyors kormányzást biztosít a hegyi utak intenzív, aktív és technikás részeihez. 

Az egyszerűbb, univerzálisabb változata a hardtail (a képen egy ilyen pózol). Ami kemény farokrészt jelent. Nincs rajtuk hátsó csillapítás, az ülés és talaj között igazi seggkloffolda működik. Ilyennel downhill pályára csak egyszer, kétszer megyünk. Egy hátsó lengéscsillapító nélküli, hardtail mountain bike majdnem mindenre jó a downhillen kívül. Alakítható túrázáshoz kevésbé markáns, aszfaltbarátabb külsőkkel. Elbír néhány táskát. Fogása, a vele járó testtartás elég kényelmes ahhoz, hogy hosszú utakra induljunk vele. Tartozékok számára (lámpa, sztender, csomagtartó) nem ad szerelési pontokat, de mindenből létezik olyan, amihez nem is kell. Lámpa gyanánt erősebb fejlámpákat a kormányra, üléscsőre csavarhatunk.

A fully-nak becézett elől és hátul is csillapítással szerelt mountain bike a hegyikerékpározás hardcore eszköze. Csodálatos dolgokra képes. Ugrat, ugrik, lépcsőzik, helyben forog (klipes pedállal) és négyütemű fekvőtámaszokat csinál egy elrontott hajtűkanyar után. Ha szeretnél néha bicegve, törött karral törött fékkarokat és pedálokat pótolgatni (jó drágán), szeretsz majdnem meghalni, ez a te bringád és irány a hegyek. 

Léteznek olyan alcsoportok, mint race, enduro, allround és egyebek. A race általában a könnyűt jelenti bármiből ami biciklivel kapcsolatos. Az enduró a tartós, erős igénybevétel szempontjai alapján készült biciklikre igaz. Az allround jelzi, hogy nem specialista, hanem svájci bicska, ami pont itt semmi negatívat nem jelent. Egy allround fully mountain bike például egy nagyon kényelmes, közútra is bevethető kerékpár, nincs eltúlzott fogsora a külsőnek és nincs kományrúdig érő, 200 mm-es versenyteleszkópja. 120-160 mm-es teleszkóp van rajta, menet közben állítható magasságú ülése. Lágyan ringatózó puha gördülés akár vasúti talpfák csapását követve is. 

Ha a hegyibicikli lesz az új bringád

Meg fogsz erősödni. A széles kerekek és a gumifogacskák rengeteg energiát nyelnek el gödülés közben, sokkal munkaigényesebb mozgásban tartani, mint bármely más típust. Kalóriaigényes (nagy fogyasztású), épp ezért remek választás mint első. Biztonságosan, szépen kicombosodva mindent meg lehet rajta tanulni ami ahhoz kell, hogy életben maradjunk. 

A mountain bike-ok lovasai

Nagyszerű emberek mind egytől egyig. Munkába járók, természetkedvelők és a hegyvidékek felfedezői ülnek nyergeikben. Kora hajnaltól késő éjjelig tepernek kivilágítatlanul változatos uticéljaik felé. 

A trekking, avagy túrabicikli

Itt tolakodik hátul az elmémben egy sovány, szikár, elasztikus biciklisnadrágot és láthatósági mellényt viselő öreg német bringás és addig nem hagy nyugtot, míg a trekking biciklijéről nem írom le, amit fontosnak tart. Az akarja, hogy a jóval kezdjem. 

A trekking bicikli túrázáshoz, ingázáshoz lett tervezve. Közúti közlekedéshez, változatos időjárási viszonyokhoz, kisebb poggyász szállításához előre felszerelt. Lámpa agydinamóval (se elem, sem USB nem kell), sztender, csomagtartó, sárvédő, 33 sebesség, ergonomikus testtartás. Ideális vontatóbicikli, kutyát, gyereket, sörösrekeszeket is szívesen húz maga mögött, mert stabilan leállítható erős vázú, kényelmes és ha egyszer felgyorsult, gyors. Ilyeneken látunk hatalmas kormány komplexumokat foszlott szivacs bevonattal, visszapillantó tökröt, teknősbékás vagy katicás csengőt és antik minikomputert sebesség, távolság, hőmérséklet, pontos idő és. stopper funciókkal. Föl lehet pattintani közvetlen mellé az okostelefont, ami mindezt tudja szinesben is. 

Veszek majd egyet. Húzum a kutyát a tóhoz, bevásárolok, gyömölcsöket gyűjtögetek, kukoricát lopok vele. Nyugodtan maradok a játszótéren sötétedés után is, mert stréber fénnyel ragyognak a fényszóróim. Oldalról is jól látszom a küllők közt macskaszemek, széles puha ülés (a trekkingen nem nyereg) kíméli ülepemet. Majd. 

A trekking biciklik pilótái mind derék emberek. Közúti közlekedésre tökéletesen alkalmas kerékpárjaik az utak nyugodt vándorai.

A gravel

Amíg az ember bírja a seggkloffolást, a legszebb biciklis élményeket gyors kerékpárokon, minimalista felszereléssel élheti át. Ha nincsenek verseny ambíciók (akkor is ha vannak), egyik legjobb választás a gravel típusu bicó. A gravel róka. Van belőle a sivatagtól a sarkvidékig és mindenhol más. Kis fülű róka északon, vitorlafülű délen. Homokszínű, fekete és vörös, fehér és mind róka. Nagy vállas, keménykedő róka, meg pici sunyi, besurranó nindzsaróka. A gravel is ilyen. Léteznek oly robosztuak, hogy egy MTB csak zavartan pislog a látványra és olyan könnyűek is, melyeket csak második ránézésre lehet megkülönböztetni egy országúti versenybiciklitlől. Nem terepre valók, bármit is állítanak róla a youtubon, de nem jön zavarba tőle, révén a gravel erős. A típus leginkább egy versenybiciklire hasonlít szteroidokon. Erősebb első villa, erősebb, kicsit magasabb geometriájú váz, szélesebb kormány. A versenybringás testtartás könnyített változatát vesszük fel, egy picit magasabban. A széles koskormányon kereshetünk számtalan fogást, 11 vagy 22 sebességgel kapjuk. Ha nincs gyárilag felszerelve, az illesztési pontok megtalálhatóak rajta lámpákhoz, sárvédőkhöz, csomagtartókhoz mert málházható.  Elől, hátul, kormányon, üléscsövön. Egy versenybicikli, mivel lényege a könnyűség, épp akkora teherbíréssal rendelkezik, mint egy kerékpáros súlya. Egy gravel, mivel málháslóként is bevethető, ennek másfélszeresére van tervezve.  Egy átlag gavel teherbírása 120-150 kg, míg egy versenybgringa 90 kg körül megáll. Vannak kivételek, rendelhetőek speciális modellek, itt most az összképről, általánosságokról beszélek. 

A gravelt érdemes gyorsan belsőmentessé tenni, így kisebb keréknyomással is biztonságos, kevesebb defektet kap és valahogy mi is jobban érezzük magunkat tőle. 

Gravelre váltva

Egy ilyen biciklit, ha teljesen új az életünkben, meg kell tanulni szépen hajtani. Nagyon erős, mindent kibír.  Nagyon gyors, ráadásul gyorsan gyors. Ahol egy hardtail mountain bike elmegy, ott egy ilyen is, ahol egy versenybringás kepeszt, ott a graveles is suhan. Nincs felületérzékenysége, a keréknyomás lehet alacsony, így aztán ügyes, gyors és strapabíró is egyben. Néhány hónap alatt erodálja a váll, könyök és csuklóizületet, ha nem fogadjuk meg a gravel legfontosabb szabályait:

1. Belsőmentes kerekek. Alacsonyabb nyomás (jobb a bringának és a bringásnak is), sokkal kevesebb defekt. Szebb, jobb minőségű szelepek. A hangja is szebb, néhol fütyülve gördül, fonom kongázássá szeldíti az utcakövek dupla lábdob témáit. Még a vészfékezés harsány, hurutos felhördülése is finom kis sikollyá szelídül tőle.

2. Laza vállak, csukló. A kormányt nem érdemes markolni, attól nem irányítható biztonságosabban, laza érintő fogással még hepehupásabb lejtőkön is lemehetünk vele. Ha megmarkoljuk, egy szoros, rázkódásokat és ütéseket az izületeink felé továbbító hidat képezünk, ami hosszú távon sérülést okoz. Még pihenés képpen sem gurulunk egyenes könyökkel, testsúlyunkat a karjainkra helyezve. Ha karunkból merev, egyenes rudat képezünk a kormány és vállunk között, szintén nem járunk jól. Úgy üljük, mint egy dzsoké a versenylovat, fogva, de nem szorítva. Nagyon könnyű, a kormányzás sem igényel erőt. Figyeljük magunkat, mert nem kellenek izmok, erő az irányításához, ha feszülünk, lazítsunk. Egy csillapítás nélküli biciklin a megfelelő testtartás sokkal fontosabbá válik. A gravel csillapítása a láb és a kar.

3. 2-300 kilométerenként zsíroldós láncmosás, majd újra olajozás segít megtartani a pontos műkodést. Egy ilyen bicó sokszor megfordul poros, sáros utakon, az olajba ragadó por, homok ront a váltó pontosságán, a lánc nehezebben találja meg a helyét a fogaskerekeken. A bolyongó lánc árt önmagának és a szettnek. A lánc, a váltók és a fogaskerekek élettartama rendszeres lánctisztítással növelhető. Egy ugráló lánc biztonsági szempontból sem jó. Épp elinduláskor, előzéskor fog majd úgy dönteni, hogy eltéved két fogaskerék között, a lovas pedig egy zuhogó, ugráló pedálú, kehesen csörömpölő bringán póbálhat meg nyeregben maradni. 

A gravel nyergében

A gravelesek kedves, nyílt szivű emberek, akik felelősséggel és előzékenységgel tünnek ki a közlekedés többi résztvevője közül. A bicikliutak úriemberei. 

Versenyekhez való típusok érintőlegesen

A versenybringa könnyű, gyors, drága, de táska, mackónadrág, macskaszem nem marad meg rajta. Feszes egyberészesekben vágni a levegőt, a sebességtől zúgva száguldani, arra való. Nem érdemes ingázásra, túrázásra, grillpartiba menésre használni, mert feleslegesen nem kockáztatjuk a karbonváz festését. Ha van egy Lambónk, nem teszünk rá vonóhorgot és nem a telekre porolunk ki vele. A klipes pedálhoz való cipő amúgy sem tesz minket alkalmassá másra, mint jó ritmusú, jól hidratált, gumimacis száguldásra. 

A cyclo cross egy profilos gumijú versenybicikli attól csak egy picit eltérő vázgeometriával. Azért jött létre a kategória, hogy a versenybringák felületérzékenységét kiküszöbölje minimális veszteséggel a sebességgből, hogy néha le lehessen térni az aszfaltról. Kőre, kavicsra, jó rázós, traktorcsapásokra, amire a ravasz szervezők rávezetik az ilyen versenyek résztvevőit. A gravel és az országúti versenybringa közötti crossover típusnak is felfogható.

Az általános országúti versenybringa penge vékony, elképesztően magas (11-14 Bar) nyomásra felpumpált kerekeken gurul, alacsony súlypontú, nyújtott testtartást biztosít a vázgeometria. Pénztárca kérdése, hogy mennyi minden legyen rajta karbonszálas műanyagból. 

Az aero az a biciklitípus, ahol a tervezők már a légellenállást kapták meg mint főellenség, a váz nem csak karbon és gyönyörű szép, hanem légcsatornában lett tervezve. Az ülécső is ovális keresztmetszetű, talán még az első nagy fogaskerekek is szénészálas műanyagból készülnek. A fogakig biztos, de láttam már karbonfogú első szettet ami állítólag egy verseny alatt már foszlásnak is indul, de néhány grammal könnyebb ezért kapható és veszik. Az Aero drága, de tényleg rohadtul drága. Elektromos váltóval, karbonkerekerrel, karbonkormánnyal 7-8 ezer eurónál kezdődnek a beugró modellek. 

Mivel túrázunk, itt meg is állok. Nem folytatom a városi biciklikkel, a krossznak nevezett, sovány városi mountain bikeokkal, és nem részletezem a teherbiciklik paramétereit sem. Mert egy külön posztot is megér mind.  

Mása és csendestársként Dimitri partit szerveztek. Szoktak. Mása bevásárolt hozzá, megfőzött, kitakarított, domestost öntött a budiba, lenyírta a füvet, elzavarta Dimit borotválkozni és vidáman, csinosan várta a vendégeket. Dimitri csak a dátumról és időpontról lett informálva, megborotválkozott és eltűnt otthonról míg tartott az esemény. Kivételt csak Buff és Krisztián vendéglistára kerülése esetén tett, mert ők hárman gyermekkori barátok voltak, soha nem meséltek volna egymásnak kávéfőzőkről, gépjárművekről vagy arról, hogy milyen  az igazán jó steak. Jól számoltak fejben, nem sztorizgattak százalékszámításról és békén hagyták egymást a telefonjaikkal is. Vegán-radikál falatkák, rengeteg minden mentes muffinok, bioköleskrémleves, borsópüréből készült fasírtgolyócskák tartották távol a triót az asztaltól.

Dimitri akiről eddig még nem sok szó esett, lassan szintén túltette magát a futás végével járó kényszerű pályamódosításon. Mása, az ő hűséges és igen aktív társa (ő is olvassa), nem hagyta őt barátjaihoz hasonló mélypontokra süllyedni. Se kunyhó, se padlásszoba. Próbálkoznia kellett. Mindegy mivel, valamivel. Beállt ételfutárnak esténként és hétvégeken, társadalmi munkában bozótot irtott egy romos kertészetben, ingyenújságokat terített hajnalban. Íjászott, mesteri pontossággal bánt dobófejszével és tőrrel. Örömtelenül. Egy volt kollégája révén még kenuzni is elment. Unta. El kellett telnie pár évnek, mire újra jelen tudott lenni abban amit csinál, és nem  csak ott. Rengeteget veszekedtek, ha Mása úgy érzékelte, hogy Dimirti nem elég aktív a próbálkozásokban.

Dimitri

Dimitri beceneve majdnem Dömötör lett még általános iskolában. Termete, mozgása, hozzáállása, rímelő neve, és egy akkoriban népszerű gyermekújság táplálta sztereotípiák predesztinálták egy medvére utaló becenévre. Be volt már tárazva neki.

A fiúk

 Az általános iskola dzsungel, ahol fakuló állati és fejletlen emberi voltunk falkákba vagy nyájakba vert minket temperamentumunk szerint. Éltük a szavannalakók gyilkos mindennapjait. A WC-t gyakran maszatolták fekáliával majomcsapatok, vaddisznók túrták át a gazdátlanult maradt uzsonnáskosarat, repetáztak tejbegrízből négyszer. Farkasok, hiénák és vihogó sakálok portyáznak a folyosókon csorádjuktól elszakadt, magányos gidát, borjút keresve. Ha szimatot fogtak és áldozatra leltek begyakorlott rutinnal támadtak, estek neki. Birkának, Őzikének, Tehénnek, Kucunak nevezték, meglökdösték picit és még a tanári járőrszolgálat megjelenése előtt továbblendülnek. Hátha más állatka is menüre kerül becsengetésig. A hatalom gyakorlatának édes ízével a szájukban csak még szomjasabban még, még hangosabban, durvábban estek újabb prédájuknak. Az áldozat erősödő lelki immunrendszerrel és egy igazításra szoruló gallérral megúszhatja, ha kushad. Ha hagyja. Tudja, mások példáján látta már számtalanszor, hogy az ellenállás csak bőszíti a falkát. Pár perc poklot mindenki kibír csendben. Általános iskola végére akár napokat is kihúz majd szar, lélekromboló és megalázó körülmények között. Kushad. Ez gyakorlatilag a nevelés lényege, nem?

A bikák, nagy, erős, de nem túl okos leki sérült gyerekek, igazi mammutvadászat egy farkasfalkának. Bepöccentik a labilis húshegyet, majd szétspriccelnek előle. Ismétlik, heccelik a szerencsétlent, amíg az vörös fejjel tajtékozva ki nem fordul önmagából. Dürohamot kap, ordít, hadonászik, rohamoz már bárkit elméje vörös ködén keresztül, amit egy tanár ha észrevesz behívatja majd a szüleit! Micsoda kapitális zsákmány, mily látványos demonstrációja a falka erejének. 

A nyolcvanas évek sok hitványat és gagyit vetett az időfolyam partjaira, melyek még most is ott rohadva fémjelezni próbálják az időszakot. Végigtekintve rajtuk, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az egész évtized a rossz hajak, a lila válltöméses blézerek, a diszkógömb, Brian Adams és alámondásos német pornófilmek katalogizált kupacaiból állt. Ez igazságtalan, rosszindulatú leegyszerűsítés. 

A kopogós műagyagborítás, és harsányranda színvilág csak a felszín, nem kell túl mélyre merülni, hogy megtaláljuk az inkriminált évtized valóban értékes és maradandó alkotásait. A Commodore 64-et, az ólommentes üzemanyagot vagy a síbalettet az Olimpián. Az amerikai akciófilmeket és a kung-fut. Jól motiváltak, felkészítő, informatív, inspiráló, igazi kincset érő tudást osztottak meg velünk Arnold, Sylvester és Jean Calude mesterművei. Edzésterveinket sok új ötlettel gazdagította Jackie részeges tanítómestere. Formálták jellemünk és közösségeket építettek. Beindították az általános iskolai Fight Clubokat, majd minden sarkon szipogott egy orrbavert nebuló. Elitebb külvárosokban már fogadni is lehetett a szüneti verekedésekre. Amikor Dimitri sajátos lényét próbálom bemutatni azt hiszem szükséges elmagyaráznom miként hatottak a nagyon kemény emberes akciófilmek a kor fiatal elméire. 

Dimitri akit akkoriban épp kezdtek Dömötörnek csúfolni (Tudom, hogy semmi csúfos nincs abban, hogy Dömötör, egy normál név, de nem is ez a lényeg, a lényeg AHOGY mondják.) hatalmas Bruce Lee fan volt. Tudott mindent róla, az összes filmje, könyve ott sorakozott a polcon. Számos posztert cellukszozott féltő gonddal szobája falára, jelvények, matricák és beragasztós albumok erősítették a mester jelenlétét. Még egy saját külön összeesküvés elmélete is volt a halála kapcsán. Egy pedánsan vezetett vörös spirálfüzetbe írta össze azokat az  idézeteket,amiket megfogadni és megtartani szándékozott. (Fontosnak tartom itt megjegyezni, hoogy a négyszínű tollat, amit Dimitri csak ehhez a füzethez használt, Másától kapta örökbe.)

Egy alkalommal, mikor túl korán ért az osztályba, ott csak farkasokat talált. Esélye sem volt a menekülésre. Sarokba szorították és hosszú percekig dömötörözték, macizták, dörmögőzték, dörmögésre szólították fel, röhögtek rajta míg el nem bőgte magát. Életében akkor, ott utoljára. Jó nagy sírás lehetett, takonyos, nyálas, hüppögős, újra rá-rátörő fajta, mert a nagy szívjfájdalom hangjaira megjelent neki Bruce Lee szelleme. Elmondott néhány idézetet a vörös spirálfüzetből, de nem gügyögött, vagy próbálta meg vigasztalni, közben mindvégig keményen nézett a szemébe. Végül átadott egy nagggyon kemény edzéstervet. 

Dimitri maciból medvévé gyúrta magát a szellem instrukciói alapján. Futott, fatörzsekhez kötözött telefonkönyveket püfölt szét, kommandósok vetődéstecchnikáit gyakorolta és tökélyre fejlesztette Bruce Lee híres megállító ütését. Wing Tsun és Karate könyvekkel látta el magát. Megnyerte a városi iskolafutóversenyt és bekerült a heyli sportklub atlétika növendékei közé. Mindeközben olyan arckifejezése volt, mintha épp Chuck Norris mellszőreit tépkedte volna ki.

Fiatalabb generációk Chuck Norrist már mint felfoghatatlanul legyőzhetetlen karaktert ismerik, aki a világ összes fekvőtámaszát képes megcsinálni. Az öregek közül azonban sokan emlékeznek még a Kolosszeumra. Chuck fiatal éveiben bizony nem midíg a jó úton járt, sötét, sunyi üzletemberek kegkeményebb pribékjeként próbált megélni és összespórolni egy közepes pickupra, hogy beindíthassa saját kertészeti vállalkozását. Még az sem zavarta, hogy főnöke gonosz.

Bruce, hogy jobb belátásra térítse, fasírtá verte, kitépkedte a mellszőrét és nyakát szegte. 

Ugye mennyire felfoghatatlan ez, ismerve Chuck további karrierjét? Motoszkál bennem az a feltételezés, hogy talán épp ez a füles kellett neki az élettől. Mert utána már nagyon jó útra tért. Folyamatosan igazságot osztott, szerette a kutyákat és a természetet, mértékkel ivott, nőket, gyerekeket..ártatlan nőket és gyerekeket mentett meg vízből, lávából, transzporterből. Soha többé nem látták gengszterek ütőembereként. Élete egy jobb irányban haladt tovább.

Az általános iskola hatodok osztályában Dimitri épp akkora maflást kap egy nyolcadikostól, hogy reptében még meg is pördül. Salakot fog, de hamar felpattan és egy nagyon tiszta jobbegyenessel törleszt, majd egy gyomros, kicsi, de pontos, visszalépés közben pedig alacsony félköríves rúgás a térd oldalának. Ellenfele megroggyan, de talpon marad. Aztán puff, megint bekap egyet. Okos tapasztalt harcosok püfölik épp kékre-zöldre egymást. Tisztelik ellenfelüket, a küzdelem tiszta, koncentrált.  Nem szidják vörös tajtékzással egymás anyukáját, nem rohan tanárokért senki. Húsz percce tart, közönség is van szépen, ez ugyanis Dimitri végső küzdelme a főgonosz legkeményebb pribékjével, a Zolival. Egy Boss-fight, amire maga Bruce Lee készítette fel.

Aztán vége lett a nagyszünetnek. Döntetlenre püfölték egymást, szüleik egymáshoz indulva félúton találkozva vonták felelőségre a másikat, hogy hogy a francba lett ilyen agresszív szociopata a fiukból. 

Dimitriből talán úgy lett agresszív szociopata, hogy a nyolcvanas évek akciófilmjeinek szereplői szolgáltak neki mintául. Charles Bronson szótlan, szűkszemű távolbanézése mint arculat, Rambó igazságérzete, a gyantás ökleit üvegcserepekbe mártó Thai Boxer bosszúvágya és természetesen Bruce Lee morális iránytűje tették őt oda ahol volt és azzá ami. Egy cipóvá püfölt képű agresszív szociopatává a pedagógusi definíció szerint. Nem tűrte el a kötekedést (megállító ütés), és a mobbingot (mae geri), verekedett kushadás helyett (Jeet Kune Do). Sokat és egyre jobban. Nem félt néhány ütéstől, ha ő is kioszthatott párat.

Akkoriban még sokan arra voltak büszkék, az volt a trend, azzal kérkedtek, hogy mennyi mindent bírnak ki. Milyen erősek, szívósak és ügyesek. Milyen magasra bírnak ugrani, milyen mélyre tudják az ajtóba vágni a filézőkést, vagy hogy nem verik magukat fejbe egy kézműves nunchakuval. Tudnak dobócsillagot köszörülni, ha az apjuk nincs otthon és saját maguk látják el a közben keletkezett sebeiket. A játszótereken össze viszza másztak, csüngtek a mászókákon (le is estek természetesen), egymás után rohangáltak (el is estek természetesen), dobálták, verték, püfölték egymást állandó jelleggel (lett is belőle sírás, meg veszekedés természetesen). Ma már nehezen tudjuk elképzeli, milyen is lehetett kekszestupper, redbull és okostelefon nélkül kimenni a játszóra. Más világ volt. Egy kegyetlenebb, gyilkosabb világ. Ne ítélkezzünk szigorúan. Korunk biztonságos, kényelmes, békés szigetéről. Innen, ahol a rostos optikájú zacskós üdítőktől és ipari csokiskiflitől pihegő gyermekek már nem esnek le és el. Épek, a térdük sem foltos, és ez a legfontosabb. Nyugodtan megeszik amit kivisznek a jacekra, kicsit mobiloznak, aztán hazaviszik őket vacsorázni kocsival. Kevesebb vérző orr, kevesebb sebfertőzés, a szomszéd családdal sem kell összeveszni. Ma már minden gyerkőc tudja, hogy valamire való erőt, olyat amivel már tényleg érdemes valamit kezdeni, azt mutánspók-csípéstől, szuperpáncéltól, radioktív balesetektől vagy szerencsés születési rendellenesség képpen szerez az ember. És hogy a nagy erő, egyben nagy felelősséggel is jár, ami sokszor el is riasztja őket. Ez is egy pozitívum, jobb így. Kockázatos, sérülésveszélyes és nem vet jó fényt a családra ha a gyerek részeges kung-fu mesterek vagy kommandóskéses mészárosok edzésterveit követi. 

Az allergia és szenzitivitás gyűjteménynek, minitraumakollekciónak, sérelem és stressz, drága ruhák, híres emberek direkt kurva dárga ruhái témáinak akkoriban még kevesebb népszerűség jutott. Mobilokkal sem tudtuk magunkat instant bárhol értelmetlenül elfoglalni. A legtöbb fiú erős, szívós meg nagggyon kemény szeretett volna lenni. Azt látták, azt kapták, úgy nevelték őket, hogy a férfi erős. Zsenge kis elméjük mindezt szó szerint vette és arra készítették fiatal testüket, hogy akár puszta ököllel is képesek legyenek megvédeni a családjukat. Persze azért egy kommandóskéssel felszerelkeztek és csináltattak három kézműves dobócsillagot. 

A lányok

Én nem tudom, mit fogtak fel, mit értettek meg a lányok abból, amin mi fiúk keresztül mentünk, annyi biztos, hogy érdekelni egyáltalán nem érdekelte őket. Bennük nem volt semmi állati. No jó, macskásat játszottak néha, de szerencsére csak szubkulturális jelleggel. (Nem állt jól nekik. Senkinek sem. Amikor Dimitri osztályát elvitték színházba egy musicalra, amiben felnőttek macskának öltözve, macskává mázolva, cicásan mozogva táncikáltak nagyon furcsán érezte magát közben. Utána hányt is és hetekig fájtak a szemei agyközépig.) 

A lányok kis felnőttek voltak. Ami még nem létezett hozzá, azt eljátszották. Makulátlanul öltözködtek, frizura, csatok, kiegészítők, pedánsan felhúzott zoknik és saját készítésű, színben passzoló ékszerek. Rendezett, otthonos sarkokat varázsoltak a lépcsőfordulókba, az udvarok zugaiba, garázsfeljáróba, bárhová. A jól orientáltan, ránctalanul kiterülő plédre szemgyönyörködtető rend és forgatókönyv szerint kerültek kirakásra a szines ceruzák, tollak, emlékkönyv, napló és matricagyújtő füzetek. Még a szagos radírt sem ették meg. Gusztusos egészben feküdt a filctollak katonás sorai között. Csésze, kiskanál, tányérok. Ciromos tea termoszból, háztartási keksz alkalomhoz illő kekszesdobozból. Kismaci, babák, egy negyvenhat oldalas Donáld kacsa rágókból gyűjtött képregény, kispárna, vágott virág, strébertolltartó. Egy mini otthon pokrócnyi területen. 

Mikor minden helyére került, kitakarítottak, a kekszből finom vacsorát készítettek, kivitték a macit kakilni, betakargatták a babákat, akik ezt jól viselték és elaludtak. Majd várták haza apát a munkából, aki akkor még nem jött. Kevés fiú mert, akart, vagy volt hajlandó a lányok pokrócaira lépni. Egyrészt ugye le kellett venni a cipőt. Másrészt, nem tűnt elég érdekesnek, kalandosnak, kihívásosnak, mondjuk ki, unalmasnak tartottuk, hogy azt játszuk, amit később majd évtizedekig kell élesben csinálni. 

Mása hardcore, straight edge változata volt a pokrócos kislányoknak. A pléd makulátlansága szemet gyönyörködtet. A feszesen simuló plédnek alaprajza van. Egyeteln ceruza vége sincs megrágva, a használt radírról alaposan le van pucolva a grafit. A csészék színben passzolnak a pokróchoz és a tolltartóhoz. (Amiből hamarosan hiányozni fog egy négyszínű golyóstoll.) Háztartási keksz helyett Győri Édesből készül a vacsora és nála bizony alap a pilótakeksz mint desszert.. Ha a mackó elvégezte a dolgát, ő össze is szedi és a szelektív zöld kukába dobja ki. Jobban főz mint a szomszédos plédeken, szebb a dekoráció és a Donáld kacsa képregénye is 70 darabos, illatmegőrző tokban.  

Vadászként cserkészve vagy épp prédaként menekülve Dimitri gyakran érzett kedvet, késztetést arra, hogy egyszer, ha a harcoknak vége egy ilyen nagyon rendezett pléden pihenhesse ki fáradalmait és ápollhassa büszkén viselt harci sérüléseit. 

A kacatjaid te vagy

Minimalista manifesztum vázlat by Buffout

Minden kacat időt kér. Minden apró műagyag szirszar, minden hasznos és nem hasznos négyzetméter időt és figyelmet követel. A ruhák, a szekrények, járművek, sövény, grillsütő, kandalló, futópad és mellgép, medence, csúszda és trampulin nem csak pénzbe kerülnek. Kapargatni, pucolgatni, rendezgetni, szervízelni kell őket. Sufniba rakni, biztosításokat kötni, kiegészítőket vásárolni hozzájuk, összehasonlító elemzésekkel igazolni a választást. Értékeléseket először el majd felolvasni, mert beszélni is kell a cuccokról. Önkéntes, szponzorálatlan influenszerként tovább ajánlani, másokat is rábeszélni, közösséget szervezni köré. Elmesélni, hogy a hétszáz euró 15 százaléka százöt, anekdotaként pedig jöhet a szállítási költség. 

Minden fehér hazugságot karban kell tartani. Azokat is amelyikeket elhittek, meg azokat is, amikről azt hiszik kedvesség. Pozitív pózokban is elzsibbadnak a végtagok. Minden motivációs szlogen mögött ott sziszeg egy káromkodás. Egy hipokrata titokban éli le az életét, saját magától lopott percekben lehet csak önazonos. 

Minden fekete hazugság apró komor felhő és hol egyik, hol másik fogja eltakarni a napot. 

Minden ismerős át akar hívni grillezni egyszer. El akarják mondani, hogyan készül az igazi steak, melyik oldal hány perc vagy hogy a pörkölt bográcsban az igazi. El fogják mesélni mennyi kávét isznak, milyen kévéfőzővel készítik, és hol a legolcsóbb a legjobb. Kiderül melyik tiktokker csatornáján motiválták rá magukat egy másfélezer eurós konyhagépre amiben kurva jó krémleveseket lehet csinálni.. Még a legfelületesebb cimbora mellett álló, be sem mutatkokzott idegen is szívesen megmutat párat több ezer fotójából. Evés közben egy korábbi evéséről például. 

A barát, minden egyes barát, látott valamit a youtube-on és szeretné nézni az arcod, ahogy te is feszült figyelemmel végignézed. Ha nem akarod megbántani őket, át is küldeted a linket. 

A közösséghez tartozás illúziója kiforgat az utolsó szabad fillérből és percből. Minél nagyobb egy közösség, annál biztosabb, hogy valakinek épp születésnapja van. Nem vitás, hogy jó szórakozás, de vajon megér e egy évben 15 teljes napot (napi egy órás telefonbambasággal számolva) tudni, hol nyaralnak az általános iskolai osztálytársak?

A modernség csipog és zizeg, minél modernebb, annál többször. A hozzá vásárolt eszköztömeg pedig már gyakran pénzt is kér, és azt akarja, hogy beszélgess róla. 

Néha szükségünk van ezekre. Ezekből párra. Kellenek barátok, szerszámok, eszközök. Pihenni és szórakozni akarunk. Beszélgetni néha, meghallgatni és neghallva lenni. Jól elkészített steaket enni, fűteni a bogrács alá. A kihajtogatós térképeknél lényegesen jobb a gps navigáció, jó, ha az erdőben egy vízmosásban fekve fel tudom hívni Mását ha megsérült a biciklim, vagy hogy nem kell papír alapú vontajegyet váltanom naponta kétszer. 

 

/Buff

Nyaralni menni kacsatánc, nagyon kemény, veretős kacsatánc volt Buff számára. Egy bőrszandálos kiscsóka a fagyispult üvegén csikorogva maszatol, egy frizbi ami fejenbasz, egy csúszda, ahol órákig állsz sorban és két dupla adag majonézes hasábburgonya homokkal telerugdosva. Folyamatosan üvöltő hármas ikerek a szomszéd törölközőn, az agyad mellett negyven percen keresztül lábbal pumpált gumikrokodil, ötven százalékkal drágább  hidegvíz, mint egy drága helyen, hatvan felett minden nő monokinizik, hetven éves ebiker fetreng nyolcvan kilós bringája alatt. Reggel kilenc után minden férfi elkezd gyógysörözni, hogy este tízkor gyógyultan lehessen ismét beteg. 

Először egyszerűen csak nem nyaralt. Dolgozott, szabadnapjait pedig a kunyhó küszöbén, vagy rövidebb túrákkal töltötte. Aztán egy szép napon...így szokták mondani, hogy egyszer egy szép napon, pedig Buffnál ez épp egy szokásosnál csúnyább, rossz napon történt. Felismerte, önmagán kívül senki sem áll az útjában. Nagyra nőt, erős felnőtt, aki képes már néhány, nem teljesen elszabott és túléméretezett álmot megvalósítani. Nem tud ugyan francia kastélyt vásárolni, hogy ott egy likőrőkkel teli kókuszdióval a kézben fürdőgatyában vagy anélkül lébecoljon öreg napjaiig, meg tud viszont nézni egy csomót. Van amibe be is tud menni. Fürdőgatyában vagy anélkül. A "sehol lenni sokáig" olyan alacsonyan függő gyümölcs volt Buff álomfáján, amit tényleg csak egy kézmozdulat volt leszakítani. 

Egy szokásosnál csúnyább, kifejezetten rosszul telt napon Buff elhatározta, hogy egy szép napon elindul sokáig sehová. Úgy hiszem ez a helyes mondat, ami legpontosabban leírja, milyen körülmének között kezdődött a kerékpáros busójárás. 

Első hosszabb útjait szerette zarándoklatoknak nevezni. A cél halvány derengés a távolban, tájékozódási pont de semmiképp sem kötelező végállomás. Lassan, nézelődve haladt, ha megunta a takarmányrépa és kukoricaföldeket, erdőkön át, folyókat követve, városnézésekkel tarkított útvonalra váltott. Igyekezett úgy szervezni, hogy semmi ne sürgesse. A haladás a bringázás öröméből és nem teljesítési kényszerből fakadt. A cél világítótorony, ahová nem feltétlenül muszály felmenni a végén, elég tudni, hogy ott van, arra megy. Ahhoz viszonyítja magát ha kell, de jobb ha nem kell.

Ebben a nyugodt és békés lelki állapotban, zarándoklatai alatt törte érzéketlenné az üléssel és kormánnyal érintkező testrészeit, alakította biciklista formájúvá a testét, tanult meg szerelni, betonon aludni és szokott rá a gumimacikra. 

A békés, idilli állapot általában alig várja, hogy drámai véget érve valami újba kezdhessen. A béke csinos, hímzett huzata alatt szervezik a felfordulást, a forradalmat, az újat. A drámát, küzdelmet és a szerelmet. Buff belső békéje sem különbözött ettől. Küzdeni, küszködni, megfeszülni akart. Nehéz küldetésre, szükségre az erejéhez, egy új, felderítetlen vidéken pislákoló világítótoronyra vágyott. Pangó, gyorsan algásodó belső békéje már alig várta, hogy felforgassa, megtépázza valami. Ideális esetben szerelem. 

A kép csalóka, Buff biciklijén nincs stander.

Buff, még sakkozó külsejű kissrác korában olvasott nöhäny könyvet Párizsról. Főleg Zolától, így amikor egyszer végre eljutott oda, pont azt találta amire számított. Egy felfoghatatlanul szines, élő, zajos, lüktető és zsibogó csodát. Szagot és illatot, zenét és zajt, szépet és randát, port és esőt, sötétséget és fényt. Összeforrt kerékpárjával és ételfutárokat követve meganult ott biciklizni. Kezdetben hegyikerékpárral, ami jó választás, ha valaki épp tanul egy nagyvárost, mert sok a padkáról le és fel huppanás, tájékozódáskor, forgalomból ki és forgalomba beszálláskor előnyös egy robosztus de agilis bringa, mint amilyen egy mountain bike. 

Beleszeretett Párizsba, öt nappal megohsszabbította ott tartózkodását, csak hogy érezhesse, tanulhassa, szokhassa és szerethesse amit ott egy biciklis talál. 

Buff legújabb túraterve tiszteletteljesen érintette a francia fővárost, de nem akart újabb hetet tölteni a busz, taxi kerékpáros sávok útvesztőjében. Az Atlanti partot szerette volna bejárni Nantes-től indulva, majd a Loire torkolatánál délre, míg a spanyol határt el nem éri. Négy nap alatt egy tartaléknappal, ha valami miatt vesztegelni kényszerülne. 

Lássuk hát az út legfontosabb momentumait. 

Stassbourg, Buff egy francia kalauznak könyörög angolul, hogy had vihesse fel biciklijét a szupervonatra. Nagyon könyörög, izzad is, hangja kétségbeesetten bicsaklik. A kalauz eleinte tartja a frontot, szabályzat és helyfoglalás, főszezon van, vonat tele, gyufásdobozt is alig, nemhogy egy biciklit. 

Az interrail egy európa bármely országához megvásárolható pár napos bérlet mindenre, ami vonat. A legrövidebb, legolcsóbb a három napos változat, amivel egy hónapon belül három tetszőleges napon bármire felszállhatunk vele. Buff úgy tudta, szupervonatokra nem érvényes, arra készült hogy, másfél nap alatt, 8 átszállással, sokmegállós vonalakon jut majd a startig. Meglepve konstatálta már az indulás napján, hogy csekély, helyfoglalási díjakért akár szupervonattal (TGV) is mehet, Párizsig plédául 8 óra helyett másfél alatt, helyenként 350 km/óra sebességgel. 

Buff helyet váltott tehát magának, a biciklinek meg megmondta, hogy lapítson. Feltűnés nélkül fütyörészve, másfelé nézve megközelített egy kocsit. A francia szupervonatokon portaszolgálat van, kiszúrták a fülsértően füttyögő druidát és a lapító bringát. Ekkor következett Buff izzadva könyörgős jelenete. A kalauz valszeg sokáig hitt a télapóban, nem akart felesleges stresszt ajándékügyben, vagy csak volt lelke, így végül azt a feltételt szabta, ha Buff öt perc alatt gusztusos kis kézitáskává csomagolja a bringát, felengedi a fedélzetre.

Pikk-pakk, csitt-csatt, gumipók feszül, nejlon susog, harsog a szigetelőszalag és tadá. Elég szarul néz ki, de akkor ott Buffnak ez egy egész napnyi vonatozást spórolt meg az életéből. Nyert vele egy nulladik napot.

Párizsban az össze, majd újból szét szerelés erőltetett nyugalomban telt, volt rá pár órája, mivel az utolsó pillanatban foglalható jegyek korlátozottak, csak az aznapi utolsó járatra kapott helyet. De kapott. Kerékpárját kerekeknként zsákolva, szinte alkatrészenként nyomkodta mások poggyászai közé, ülések alá. Gyakorlatilag láthatatlanná tette egy barátságos, segítőkész másik utas segítségével. Egy engedékeny kalauz és egy cinkos utazó segítette őt útjának elején. Ha lett volna három hamuban sült pogácsája, hálából biztos kaptak volna egyet-egyet. Csak gumimacival tudta kínálni őket, ami a kalauz nem fogadott el, pedig a kólásat bontotta fel az ünnepi alkalomra. 

Még aznap elérte vonatos útjának célját, a Loire tölcsér-torkolatánál fekvő Nantest.

Augusztus főszezon, így az indulás előttre tervezett nagypihenés egy hotelszobában megmaradt ötletnek. Minden teli volt. Buff tessék-lássék próbálkozott ugyan, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy úton tölti a hajnali órákat. Csinált egy nulladik napot, ha már a vonatos érkezés ilyen gyorsra sikeredett. Éjfélkor elindult Nantesből az óceán felé, hogy a napfelkeltét már a parton, a túra hivatalos kiindulási pontjánál fotózhassa Másának. 

Sürgött forgott, telefont, akkumulátorokat töltött, beszerzett egy bagettet, fotózott is négyet ás elküldte barátainak. Mása egyébként folyamatosan hívogatta volna aggodalmában. Azzal, hogy néha küldött neki egy egy képet, megmentette magát attól, hogy egy tériszonyosan magas hídra felfelé tekerés közben, kamionok által kavart atlanti szörfös széltől löködve telefonja csörögni kezdjen, majd folyamatosan csörögjön, míg görcsösen kapaszkodva át nem ér rajta, csak mert Mása régen hallot felőle. (kis kép alant alul középen)

Ez az út nem lett zarándoklat. Az új, gyorsabb bicikli, a szűk időkeret, a jó minőségű, végig sik terepen haladó utak sok örömöt megadtak, de a nyugalomét nem. A hőség, a szezon, a vidék különlegessége és változatossága gyönyörködtették, feldobták, elgondolkodtatták, de az eredmény egy igen feszes tempójú, folyamatos menet volt. Nemzeti parkok, üdülővárosok, rák és kagylófarmok, kempingek, strandok és kikötők szegélyezték az útvonalat. Mindenből kapott eleget, hiszen vol, hogy 40-50 kilométert is haladt az út igen különleges helyeken. Volt mód meglátni és megfigyelni, megállni és megpiszkálni bármit, ami erre érdekesnek mutatkozott. 

Hajnal volt, mikor Pilat dűnéjéhez ért. Tragikus, katasztróa súlytotta táj övezte a legendás helyet. Majd harminc kilométernyi út kanyargott európa leghíresebb szörfparadicsomában, ahol nem volt más, csak leégett erdő. Egy gyönyörű erdő szelleme, megszokhatatlan, szünet nélkül rá telepedő üszökszaggal. A korai derengés oázisnak tüntette fel a megmenekült erdőfoltokat, szürreális látványt nyújtottak a kempingek a pusztasággá vált egykori ligetek maradványai között. 

A biciklizésen kívül semmi olyat nem csinált, amit általában ilyen alkalmakkor, nyaralások alatt csinálni szoktak. 

Nem evett a különlegesen gazdag és kreatív helyi éttermek fogásaiból, nem strandolt és nem napozott, nem szörfözött (mert nem is tud), nem vett részt szörftanfolyamon, nem látogatott meg múzeumokat, erődítményeket, piacot vagy plázát, nem sétahajózott, nem ült fel óriáskerékre a vizibiciklizés gondolata pedig kifejezetten rosszul esett neki. 

Gumimacit evet, harminc fokos kulacsvizet ivott (kis kortyokban) padokon és állomásokon aludt.  Kempingekbe belógva, szabadstrandokon tisztálkodott, több millió turista között gurult magányosan és leghosszabb beszélgetései arról szóltak, hogy megköszön egy vizet vagy kifizet egy csomag kekszet. 

Nem ő volt az egyetlen, aki lelkes áhitattal gurult a híres Euro Velo 1 ezen a szakaszán. Számos bringás túrázó veselkedett neki. Lehetett fikszírozni egymás kerékpárjait és málháit. Ki csinálja jól, kinek csavarja ki a kezéből 40 kilós elektromos biciklijét nyolvan kilós táskákkal a gravitáció, kinek nagyobb az akkumulátora és van több kulacsa. Volt ki párban, volt ki csapattail indult útnak. Buff kedélyesen hallgatott bele egy német expedíció eligazításába, stírölte a portugál csajokat, jó megoldásokat lesett el,csinosítgatta, rendezgette túl sokat pózoló, hiú bringáját és találgatta, mi lapulhat mások táskáinak mélyén és tetején. Megfigylete, hogyan kell egy készemélyes sátrat a reggeli harmatban kiszárítva egy apró táskába hajtogatni.

Boldog volt. Ott volt, de nem kellett ott lennie egyetlen csoportban sem. Látott, hallott, érzékelt, de nem volt részese semminek. Nem az ő túratársa a flip flopos csávó redbullal, nem neki kell napi hat jégkrémet venni a gyerekeknek és nem kell egy némán napon fekvő nő mellett bambulnia négy öt óra hosszat a homokban. Nem kereste senki és neki sem kellett elkóborolt túratársakat keresnie. Nem ismerték, sem múltja, sem jövője nem volt azokon a helyeken ahol jelen volt. 

A Bayonne-i vasútállomáson már elegáns kis retikür csupán a bringa, a helyi sportboltban végre vett egy erre szolgáló táskát. Néhány óra csupán a néhány szá kilométer per órás sebességű vonatokkal újra otthon lenni, a kunyhó küszöbén ülni, bütykölni, foltozni és az élmények mesélése helyett meghallgatni a barátainkat, hogy mit láttak a szociális médiában.  

Az útvonal és néhány kép az alábbi komoot linkeken részleteiben is kibontható. 

A kunyhó felfedezése utáni hatodik percben Buff már be is költözött. Ez annyiból állt, hogy a padlóra helyezte hátizsákját. Büszke, szeretetteljes pillantást vetett rá. Dzsepettó mester nézhetett így Pinokkióra, mielőtt az megelevenedett volna és pokollá teszi az életét. A mester nézése volt ez, ki épp mesterművét szemléli. 

Minimalista biciklistaként az embernek nagyon kevés dologra van szüksége. Európában élünk, nagyon direkt, nagyon szerencsétlenül kell eltévedni ahhoz, hogy évek óta erre tatogatott hasznosságokra legyen szükségünk. Kemping főzőszett, hálózsák, sátor, felfújható matrac azoknak való, akik próbálnak direkt olyan helyre menni, ahol ezek a kacatok hasznossá válnak. Felmálházzák a bringát, akár egy tevét, csak úgy csüng róla a sok portéka és szándékosan olyan helyeken tartanak szünetet, ahol kipakolhatják és használhatják a cuccaikat. A világ tele van túrázókkal, terepfutókkal és bringásokkal akik már első ránézésre bedőltek valaminek, túlbecsülték a kihívást, vagy másnak akarnak látszani annál, amik. A sportszergyártók úgy rászállnak az aktív emberekre, mintha le akarnák súlyozni őket. 10 kilométert futtatnak tömlős hátizsákok alatt, védőburkolatot húzatnak a védőfelszerelésre, túrabakancsban és aluminiumvázas hátizsákokkal hajtják őket fel a Gellért hegyre. És egy rakás USB töltős szirszar ontja a statisztikát arról, hogy hányszor és meddig álltunk meg pisálni kocogás közben.  

A több kilónyi tartós hideg élelem is túlzás. Nem világos, miért kellene az egyik kisboltban megvett kaját 60-80 másik kisbolt mellett elvinni, mire megeszik. Miért nem vesznek akkor valamit a 79. helyen, és nem cipelik olyan hosszan? Európa lagvadabb vidékein olykor 6-8 kilométernyi távolság is lehet két település között, ráadásul nem is mindegyikben van Lidl. Talán ezért az elővigyázatosság. 

Buff nagyon büszke volt 20 literes hátizsákjára, amibe minden bele tudott férni, amire egy embernek szüksége lehet nyáron Európában.

- Sok apró, okos döntés - magyarázta. Nem volt beszédes típus, de a hátizsákjával kapcsolatban képes volt megnyílni, kipirulni és lelkesedést mutatni. - A cuccok evolúciója a bennmaradásért, a bekerülésért. Ami ebbe a zsákba bejut, méltán nevezheti magát valóban fontos dolognak. 

Írom innentől nagy betűvel, egy klub neveként: A Valóban Fontos Dolgok klubja. (A mérsékeltövi Európában)

A legfontosabb, ami ezen az éghajlaton, ezen a kontinensen, nyáron és télen megmentheti az életedet  ha lemerül a telefonod (figyelembe véve az aktuális veszélyforrásokat) az nem egy kommandóskés. Azzal itt manapság bármin csak rontani lehet. Nem akar felfalni semmi, esélyed sincs, hogy élelmet döfj vele, ágat fűrészelni sem kell, csak megvágod magad és ott leszel vérveszteségtől sápadtan, fázva a téli éjszakában. 
A XXI. századi klímakataklizma előtti Európa egyetlen biciklisre, túrázóra és ultrafutóra is leselkedő veszélye a hideg. Ha éjjel egy dupladefektet kapsz a mínusz két fokos erdőben, nem a farkasoktól kell tartanod. Azokat már elintézték a köpcös sportemberek. Mind halott. Egyéb állotokat is, már az avar is alig zizeg néha. Nem maradt már lassú és figyelmetlen apróvad a kommandóskéseknek. Fontos alapszabály a túléléshez, hogy ne hadonásszunk feleslegesen éles tárgyakkal. 

Az ember három napon keresztül is elviseli az éhséget, a szomjúságot röveidebb ideig, de azt is akár napokig. A lehüléssel más a helyzet, az órák alatt kicsinál. 

Buff bringás túlélőszettje tehát az öngyújtót tette meg győztesnek, a kommandóskés pedig be sem került a zsákba. 

Sokakat megnyugtat, ha bokától térdig érő, apró bazalt kavicsokkal megszórt horzsolásaikra itt ott gézlapocskák vagy dinoszauruszos sebtapaszok kerülnek. Fertőtlenítőszerrel permetezik a murvával felszántott bőrfelületet és ettől picivel kevéssé lesz gennyes később. A megnyugtatás fontos dolog, a sebfertőzés sem szórakoztató és lehet nekünk is szükségünk rá olykor. Egy kis - már egészen apróak is kaphatóak direkt túrázóknak - elsősegély csomag jó ha van. Ha nincs benne alapból, egy fertőtlenítő folyadék is kerülhet bele, abból is van apró verzió.

A kerékpár nem golyóálló, nem önjavító olykor igazításra, szerelésre szorul, ezért egy kompakt uti szerszámkészlet is a felszerelés része. A megjavított defekt után a gumit fel kell pupmpálni egy pici uti pumpával. 

Aki javított már defektet éjjel esőben, tudja, hogy a gumit megfoltozni nem útközben kompakt szerszámokkal, aszfalton préselve, szárítva a legeredményesebb. Pepecselős, tisztaságot és rendet igénylő munka, terepen sokszor sikerül rosszul. Buff egy új tartalékbelsőt hordott magánál amikor úton volt, ha felhasználta pótolta. A foltozást a kunyhója köszöbén végezte. 

A pici uti pumpa igazi szemétláda, ha nem vagyunk elég körültekintőek a kiválasztásakor. Rendkívül törékeny ugyanis. Igen, kicsi, műanyag és fém, elég masszív is ráadásul, ennek ellenére a leggyakrabban ripityára törő felszerelési tárgy. Először csak kapunk egy defektet, kicsréljük a belsőt vadiújra, elővesszük a kispumpát, ami tíz per reménytelen, sok szuszogással és sziszegéssel járó kézitusa után eltöri a szelepet. Mi meg büntetésből a kispumpát. Nagyon nehéz olyat találni, ami nem hozza ki belőled az állatot használatakor. Ki kell próbálni, gyakorolni vele, mert egy sunyi szemétláda. Sajnos így is egy Valóban Fontos Dolog, jön veled, ha útálod akkor is. 

Szerszámok, pumpa, tartalákbelső, elsősegély csomag. Ez a zsák legalja. Abban a reményben, hogy a legritkábban kellenek, és ezek a legnehezebbek. A VFD-k gépháza, a kemény mag. 

Elég sok érdekes vélekedés van a köztudatban a túléléssel kapcsolatban. Az egyik ilyen, hogy a túléls az, amikor néhány testépítőt egy vagyonért elvisznek egy elhagoyttnak látszó vidékre, egy pálmaházba, nemzeti parkba, természetvédelmi területre és csupa olyan dolgot csinálnak, ami egy józan embernek eszébe sem jutna. A nem celeb túlélő például kerüli a sérülésveszélyes helyzeteket. Akik hülye helyekre másznak fel, ismeretlen rovarokat esznek, helyeznek a testükre és panaszkodnak esténként a tábortűznél Buff szemében nem túlélők. Vagyis azok, hiszen még élnek, de ő erről nem ennyire tág értelemben gondolkodott. Nem szabad azt gondolni, hogy eltévedve, a civilizátiótól elzárt helyeken érdemes sérülésveszélyes feladatokkal szórakotatnunk egymást, versengeni, hogy ki erősebb és kinek jobb a dumája. Nincs baj velük, milliókat szórakoztatnak és mindenki úgy hal meg ahogy sikerül neki, csak ne nevezzük túlélésnek annak az ellenkezőjét. A fogalmak tisztázása végett:. A túlélő nem az aki képes átmenni egy krokodiloktól hemzsegő folyó felett ágakon függeszkedve, hanem az aki ilyet meg sem próbál. Megkeresi a hidat.

A törölköző multifunkcionális természete, sokoldalúsága (pléd, takaró, lepedő...sapka) nedvszívó hajlamai, takaros külseje hűséges barátjává teszi bárkinek aki napokat tölt más emberek társasága nélkül. 

A szuperszükséges XXI. századi túlélőeszközök toplistáján dobogós helyre került a fogkefe is. Nem az amit minden reggel használsz és úgyis elfelejtenéd betenni a zsákba, hanem egy másik, ami mindíg ott lakik. Rezidens. Jobban esik, ha nem büdös a szánk, amikor beköszönünk reggel a fornettis bódéba. Lehet kapni hozzá minifogkrémet és ha már ott vagyunk, vegyünk mini tusfürdőt, naptejet direkt ne. 

A naptej nagyon jól tud jönni, amikor karjaink, orrunk kezd leégni, mégsem található meg Buff zsákjában. 

- Ha kell, kérek. - magyarázza el. - Nagyon sok minden már eleve pont ott van, ahol szükség lehet rá, teljesen értelmetlen magunkal hurcolni a sajátunkat otthonról. A naptej tipikusan ilyen. Ha kell, egyszerűen odamegyek egy naptejhez és kérek belőle a gazdájától. Tóparton, szabadstrandokon mindíg van rengeteg az emberek közelében. Ahogy kisüt a nap, előbújnak mindenfelé.  

Buff ezért nem hordott magával. Szeretett gyakorolni beszélni, szocializálódni. Amikor napokig úton volt jól is esett neki ezen apropóból megszólítani valakit, köszönni, kérni, kapni, megköszönni. 

 - Nem kell mindenből saját. - fejtette ki a szokás mögötti alapelvet. - Vannak Valóban Fontos Dolgok amelyekre ha szükségünk támad bárhol meg tudjuk szerezni őket. Ez itt nem a Szahara vagy Szibéria, csupa olyan helyet érintve haladunk, ami teli van emberekkel és ritkán kellő Valóban Fontos Dolgokkal. Bankkártyánk erejével akár mindenestől elveszett hátizsákunk is pótolható, feltéve ha nem volt benne a bankkártyánk. Ne tegyük hát bele, tartsuk cipzáras zsebben inkább. 

Buff nem szerette a hoteleket, még a kifejezetten biciklisek számára hirdetett helyekre sem szívesen ment. Ennek számtalan apró oka volt, néhány köztük racionális. Nem állhatta a határidőket például. A szállásra időben oda kell érni, időben el kell hagyni, ki kell használni ha már ki lett fizetve, ami azt jelenti, hogy egyből egy 8-10 órás szünetet jelent. Olyanból pedig ritkán, kevés is elég. 

A vastag téli kantáros biciklisnadrág és a jól záró meleg dzseki be kell, hogy férjen, ha több napig leszünk úton. Az éjszakai, hajnali hideg miatt. Nyáron is hűvös a reggel, sokszor nedves is ráadásul. Éjjel megállni pihenni  jobb egy jó meleg cuccban ha már a hálózsákot kiútáltuk a Valóban Fontos Dolgok klubjából.

Három váltás alsóruha (gatya, trikó, zokni) végtelen ideig elég, mossuk bátran úközben is. Nyilvános mosodákban, francia szupermarketek melletti mosó-szárító automatákban, szabadstrandok zuhanya alatt valakitől kapott tusfürdővel, saját tüsfürdővel, egy benzinkút mosdójában a meglepően jó illatú kézmosószappannal.  A világ egy nagy mosógép. 

Telefon, headset, power bank, töltők és kábelek teszik ki a telekommunikációs és multimédiás alcsoportot. Egy apró kormány alatti táskában kapnak helyet, így a navigáció miatt gyorsan merülő telefon menet közben is tölthető. 

Ennél a pontnál a zsák már szép kövér. Buff beköltözéses története is végéhez közeledik. Újabban több napos utakra visz magával egy dirtsuitot is, amiben akkor alszik, ha esik is. 

Buff szemében a kunyhó számított normális helynek, az azon kívüli világ pedig abszurdisztán és a természet roncsának vegyüléke. Egy pre-poszt apokaliptikus hely, ami épp fejvesztett pánikban fosztogatja önmagát. Az emberek termékekről beszélgetnek, szabad idejük nagy részét evéssel töltik, és basszák a telefonjukat. A sóvárgó és pazarló, alvó de álmodni már képtelen babma massza, a fémdobozosok, okosházasok, lakóautósok világa. A még ügyetlenebb generációjé, amelyik már nem tud kaszálni, vetni, kapálni és nyersből főzni, már annyi kényelmet vásárolt össze, hogy mozdulni is alig tud. 

Odabent a majdnem semmi, a tökéletlenül üres hely, ahová pihenni és gyógyulni jár. Nem szórakoztat, nem marasztal. Ha ott van, addíg marad amíg akar, de a kunyhó nem kényelmes, nem otthonos. Nem szép, nincs hangulata. Nem övezi takaros kis kert, nincs terasza vagy verandája. A kunyhó nem marasztal, nem kényeztet, nem tölt el elégedettséggel, vagy életörömmel. Közönyös. Nem él, nem emlékeztet, nem otthon. Jössz, vagy és mész, azok pedig körülötted csak deszkák és szögek. 

Ősi árnyas fák vetnek rá árnyékot, tüskés cserjék takarják és védik a kíváncsi szemektől, bozótos vízmosás zárja el majd minden irányból. Vadászkunyhó lehetett, majd elfelejtették, szeder és csalán nőtte körül és ha a hozzá vezető ösvényt nem használja egy derék rókacsalád, Buff talán észre sem vette volna. 

Néhány métert követve a rókacsapást a szedres bozót véget ért és egy apró, krupliforma tisztásra jut a látogató ahol elfeledett farakásra emlékeztető halom mögül bádogkémény meredezik az ég felé. Valaki járt erre évekkel ezelőtt, soha el nem bomló nedves törlőkendők őrzik emlékét az örökkévalóságig, Az elfeledett farakás valamikor fészer lehetett, szerszámtároló, amit egy viharban letört faág változtatott rendetlen deszkahalommá. Egy rozsdás gereblye, egy elrohadt nyelű ásó és egy sárga fülvédő maradványai enyésznek lassan a romok alatt.

A fészer romjaitól eltakarva, félig a bozóterdőben félig a tisztásra nyúlva áll a kunyhó. 

Még soha nem látott ennyire jelentéktelen és pragmatikus dolgot. XXI. századi valóságunkban végletes egyszerűségű objektum volt. Egy háromszor három méteres fa kocka. Ajtóval, de ablakok nélkül. Tetővel, de veranda nélkül. A küszöb előtt elhelyezett lapos kőtömb jelentette a lépcsőt, ami az ajtóhoz emelte a látogatót, körülbelül 20 centiméter magasságba.  

Miután ésszerű mértékű erő alkalmazásával kiszakította a zárat a keretből, a kunyhó feltáruló belseje csúcsra járatta a Buffban rejlő radikális minimalistát. Bent ugyanis egy szeméttüzelésű kiskályhán kívül nem volt semmi. Sem ágy, sem asztal, sem szék. Öreg deszkák, vaskos por és csend. Néhány évtizednyi csend frissen összetörve.