Hát ez most nagyon jól esett! Azért nehéz belekezdeni, mert fékezni kell magam, visszatartani a rém unalmas lelkendezést, legalább itt, az elején, hogy olvasható maradjon a beszámoló. Szuperlatívuszok nélkül végigírni nehezebb lesz, mint végigtekerni volt. 

Szeretek biciklizni és tudom, hogy nem vagyok jó benne. Így aztán egészen sokáig túléltem a kerékpáros  sportot, közlekedést, túrázást és ingázást. Nagy elánnal, lassan gyűjtögetett tapasztalati pontokkal, szerencsével és a szabadjára eresztett túlélő ösztönlényem segítségével még mindig nyeregbe bírok szállni, nem törtem össze, megúsztam, sikerült sokat tekernem. Ha jó nem is, jobb azért még lehetek annál mint amilyen tegnap voltam. Minden nappal kicsit kevésbé hülye, ennyi is elég ahhoz, hogy egész sokra vigyük az életben. Tulajdonképpen sikerrecept is lehetne, van annyira hasztalan tanács. 

Mérséklődő kerékpáros hülyeség-indexel, nagy naiv szerelemmel szívemben mi más is következhetne, minthogy fürdeni, tocsogni, dagonyázni szeretnék a biciklizésben. Beleszállni, benne maradni, hagyjon a világ a hülyeségeivel békén, maradjon magának, hisz én is csak azt teszem. Kíváncsi voltam, van e olyan mennyiség, amivel végre úgy kihajtom magam, hogy egy időre elég legyen belőle. 

Van és nincs.

- Van egy 24 órás verseny a Hungaroringen. - említette Gyula, én pedig tudtam, hogy ez a mondat innentől fogva nem fog kimenni a fejemből. - Nevezni már nem lehet, de talán még találhatok valakit aki befogad. 

És talált, és befogadtak. Sem a szervezők, sem a befogadó csapat nem hagyott út szélén, amint pesszimizmusom szerint történnie kellett volna. Visszajeleztek, segítettek, nem fárasztottam őket morgóssá, ingerlékennyé, türelemmel vezettek át a nevezési folyamaton és lehetővé tették életem következő - de első ilyen - kalandját.

A VelenceBike által szervezett Tour de Ring eseményen van egy 24 órás versenyszám. Ebben nincs más dolga a bringásoknak, minthogy annyi kört tekerjenek, amennyit csak tudnak. Egyszerű, mégis fontos tanulságokkal kecsegtető tevékenység. Most majd végre megmutatom magamnak, hogy az én seggem sincs kevlárból. Megtanulhatom, hol a helyem. 

Forró betonon tapodok, négy év telt el, legutolsó rajtszám felvételem óta. Hiányzott. Karszalagok, matricák, biztosítókapcsok, egy szám nekem és most először van egy másik is: Rókának. 

Róka egy alumínium, karbon keverék gravel kerékpár, eredeti nevén Merida Silex 700, de arra nem nagyon hallgat. A Rókát szereti, bár arra sem hallgat. Csak látom rajta, hogy szereti. Valóban ravasz egyébként, rávett, hogy új kerékpár helyett vegyek csupán új kerekeket, vékonyabbat, szebbet, olyat, ami egy Forma 1 -es pályához méltó. A gravel típusú bicikli előnye a az adaptálhatóság, fel lehet szerelni hibátlan aszfalthoz és bonyolult erdei ösvényekhez is. Felkészültünk tehát, rajta szép új kerekek, rajtam friss borotválkozás nyomai, életemben először viselek rajtszámot biciklistaként. Minden versenyzőt egy boxhoz rendelnek, ahol nagy, kényelmes, biciklivel alváshoz is komfortos matracok várnak. Ilyen kellene egy otthonra is, fut át az agyamon, majd a feleségem is elmémbe tér és csípőre tett kézzel lebeszél róla. Pedig nagyon szimpatikus drabális ponyvamatrac. Végletesen egyszerű, kényelmes és praktikus, étkező, műhelyasztal, gardrób, ágy és kerékpártároló egyben. 

Szétpakoltam rendesen, végigöntöttem helyem élelmiszerrel, ruhákkal és szerszámokkal. Minimalistaként igazi rumlit csináltam, hogy aztán később semmit se találjak meg, viszont mindig találjak valamit, ami korábban kellett, de nem találtam. De most még nem ott tartunk, hogy mániákus motyogással ropit keresek a zoknik között. Most megérkeznek a többiek. Első látásra megkedveltem az összeset, mindenkit. Csak jó arcok érkeztek. Trikómintákkal bőrükre sülve, napbarnított térdekkel, alkarokkal és felső ujjpercekkel. Vidáman, néhány perc leforgása alatt rendezkedtek be olyan színvonalú ellátmánnyal, ami magasan felülszárnyalta minden erről alkotott képzeletemet. Kávéfőző, snack-bár, jóga és wellnessz stúdió, majd pikk-pakk, ott termett egy DJ pult is. Teakonyhák, kempingasztalok tették egyre lakájosabbá a kezdetben csak morcos matracok lakta teret. Amikor a DJ végre munkához látott és megszólalt, hogy "Pedro, pedro, pedro!" tudtam, hogy nem fog kimenni az agyamból vagy két hónapig. Kértem és kaptam kávét, rángatta a lábam a basszus és olyan derűs békében vártam a startot, ami újdonság volt. 

Megismerkedtem box lakó társaimmal, egy szólós és egy csapat. Összeszokott, egymást jól értő társaságnak tűnt, egy két biztató szó még nekem is kijutott. És ez még csak a kezdet volt. Ezek a bringások sokkal rendesebbek, mint egy hétköznapi, általában szintén rendes biciklis. Később, már a verseny során elég volt egyszer felfordítanom a Rókát és kérnem sem kellett, nálam máris sokkal szakértőbb szemek segítettek életben tartani azóta teljesen szétesett váltómat. Nem győztem hálásnak lenni a sorsnak, hogy ilyen jó helyre hozott, ahol nem győzök hálásnak lenni. Tukmálgattam a gumicukrokat mindenkire aki közel merészkedett. 

Szólóban indultam és ez itt szó szerint értendő, mert állandó kísérőim, feleségem és Süti kutya most nem tudtak velem jönni. Felkészítőim nem erre jártak, valahol a pokolban tekernek épp. Nem volt aki diktálta volna belém a ropit és a magnéziumot, a D vitamin fontosságát sem hangsúlyozta ki senki. Mégsem voltam egyedül soha, nem létezett olyan szükség amit a boxban épp nem pályán lévő versenytársaim meg ne tudtak volna oldani. Expressz. Kávét is adtak, többször is, és ráadásul frissen főzött kávét klasszikus vagy intenzív aromával. 

Gyönyörű volt a start, libabőrös, energiában és hőségben fürdő elrugaszkodás, valami elképesztően jónak a kezdete. 

Az első néhány óvatos kör után felvázoltam magamnak az alapelveket és a stratégiát amit majd követni szándékozok. Talán érdekes lehet azoknak, akik kíváncsiak egy ilyen versenyszám belső, mentális vonzataira is. Először is itt menni kell. A takarékos, ultrahosszú biciklizés nem jelent lassúságot, mert különösen a Hungaroringen, túl alacsony sebességgel csak lendületet veszítünk, vagy meg sem nyerjük amikor kellene, így végeredményben többet fogyasztunk. Meg kell találni azt a tempót ami fenntartható minimális energiafogyasztás mellett. Mivel a Ring nem sík, ez nem konstans, hanem egy profil. Egy sebességprofil, jó helyen bekapcsolt turbóval, soha el nem mulasztott recover szakaszokkal, rituálisan betartott gumimaci és ivási pontokkal. Egy lustán kihagyott taposás sokba kerül, az elmulasztott kulacsozás pedig köröket vehet el. 

Első pihenőmet szerettem volna már száz begyűjtött kilométer után megejteni, négy óra hajtás után tértem be a boxba. Ekkorra már majdnem minden helyére került a tervben, már csak tovább kellett csinálni. Szőlőt ettem, kevés ropit, fogat mostam és feküdtem égnek meresztett lábakkal. Majd inkább sétáltam, nem látszott jó ötletnek merevre pihenni magam. 

Orvosi sátorban kellett megjelennie minden szólósnak hat óránként. Második szünetem így már nem volt messze, tekertem még néhány fontos kört, majd frissen menetből érkezve megálltam vérnyomást és pulzust méreti. Nem volt jó ötlet. Megtanultam, ilyen esetekben érdemes a szünet végén és nem előtte dokihoz menni, mert akkor nem lesz 140 es a pulzusom. Tanulságaim tudatában a későbbi vizsgálatok már egy szemtelenül nyugodt és optimális vérnyomású versenyző (kór)képét mutatták. Morális koordináta rendszeremben a hősök top 5-je a mentőorvosokkal, tűzoltókkal és kórházi nővérekkel kezdődik, mindig is szerettem volna egy sokat tapasztalt, egész nap a hőségben vérnyomást mérő dokihős arcára mosolyt varázsolni. Megköszönni szolgálatait egy támogató poénnal. Nem sikerült, elsőre legalábbis nem. Négyszer is meg kell jelennem náluk 24 órán belül, van néhány lehetőségem kitapasztalni, mi ütheti át fáradt, egészségügyi szarkazmusukat. 

Újdonság a résztvevők közötti non verbális és verbális tisztelet. Ismeretlenek biztatnak és öntenek belém erőt önbizalmat, biccentek, biccentenek, próbáljuk nem csak szerszámokkal, kajával és kávéval, de mentális energiákkal is segíteni egymást. Minél fáradtabb vagyok testben, annál több fontos kis lelki energiadózist kapok. Próbálok adni is, de sután megy még. 

No de milyenek ezek az arcok a pályán? Verseny közben? Ott is megy a nagy bratyizás, vagy kivillannnak a vicsorok a mosolyok mögül? Ott nem jók, még jobbak. Senki nem szeretne bukni, ráadásul jók, ügyesek, figyelmesek. Lehet, hogy történt baleset, de én nem tudok róla. Még egy veszélyes manővert sem láttam. 

Olyan volt, mint napijegyet venni a hullámvasútra és jól kihasználni. Félúton sikoltoztam, a másik felében meg tudtam, hogy fogok. Nem, ez nem passzol valahogy. A hullámvasút párhuzam oké, maradhat, de nem sikoltozva, inkább szorosra zárt szájjal. 

Szándékosan nem néztem az eredménylistát, nem akartam tudni róla, hogy állok, mert attól féltem, hajszol vagy demoralizál amit látnék rajta. Potenciálisan mérgező gondolatnak tartottam tudni, van egy egy körrel lemaradva mögöttem valaki, féltem a plusz nyomástól amit egy kompetitív kényszer helyezne rám. Ez egy ultra biciklin, legjobb ha magával törődik az ember. Az, hogy ki a jobb, azt teljesítményünk és nem párbajaink eredménye dönti el. A kakaskodás, bár gyorsít, rengeteg energiát zabál fel. Ez egy ultra, ami nem izom, hanem anyagcsere sport. 

A 88. körnél tudom meg először a köreim számát, bőven van még előttem idő, úgy tervezem a következő menetben megcsinálok 13-at, utána pedig az utolsó szünet, doki és amennyi sikerül. 

Előzetes tervem 400 km volt, később 100 kör megtétele látszott elérhetőnek, ha több lesz, maradhat. A végeredménnyel képtelenség elégedetlennek lennem. 111 kör után lendítették elém a zászlót végre, 477 kilométer (4300 * 11), és micsoda kilométerek. A maximális sebességem 68 km/h, átlag 25, ami jól jelzi, hogy volt zuhanás és kapaszkodás is bőven. A körönkénti 36 méteres ereszkedés emelkedés 4000 függőleges métert is a statisztikákhoz illeszt. Jó kemény menet volt. Egy kétnapos bérlettel folyamatosan hullámvasúton.  

 /Tompahawk