Ha civilizációnkat, ember és tudásközpontú fejlődésünket kell bemutatni, érzékletes példa, ahogy a bolondokkal bánunk. Nem, nem a hülyékkel, a diagnosztizáltan, nyilvánvalóan, egyértelműen bolondokkal. A delíriumban, vélt valóságukban veszélyessé váló igazi betegekkel.
Nincs őskori adat, azt sem tudjuk, mik lehettek az akkoriban gyakori mentális bajok. Tegyük fel, bunkó mód lebunkózták, aki nagyon ugrált. Tompa tárgy okozta trauma volt a gyógymód, szeretjük így hinni, tudni nem tudjuk.
A középkor az egészséges fogsor, ápolt külső, kellemes illatú haj mellett a bolondokat sem szívlelte. Ha röhejes volt kidekorálták, ha pedig veszélyes: megégették, felakasztották, megnyúzták, kerék küllői közé kalapálták vagy egy büdös cellában szolgált borzongató látványként.
Az orvostudomány, amint végre bebizonyította magáról, hogy nem sátánizmus, spirituális és világi vezetőink engedni kezdték a szakszerű gyógyítást, fontos lépéseket tett mentális sérültjeink emberibb kezelése érdekében. Először a lobotómia forradalmasította az őrültek békés bolonddá tételét. Csak kivettek egy kicsit az agyukból, ettől megszűntek veszélyesnek lenni. Nem bántottak senkit, ettek, ittak, nézték a fekete-fehér szlovák kettest.
A helyzet sokat javult, de korai lett volna még végső sikernek tekinteni. Sajnos fojt a nyálunk és sokuk a WC-t sem ismerte fel utána. Vágás és koponyafúrás helyett elektromos égetéssel kezdtek próbálkozni. Ezt sokkal szabályozottabban, potméterrel, és ha szükséges ismétlésekkel alkalmazták. A kezelések számát be lehetett úgy saccolni, hogy a végére még szobatiszta maradjon a beteg.
A modern, szintetikus gyógyszerek, egyre kifinomultabb idegrendszerre ható kábítószerek végül teljes mértékben szükségtelenné tették a központi idegrendszer roncsolásával járó kezeléseket. A szedálás nem okoz sebet, vágást égést, a beteg mesterségesen nyugodt, de nincs tönkre vágva végleg. Jöhetnek az analitikusok, biztosan akad köztük menthető.
Ez egy valódi sikertörténet.
A gyerekek mindig is hasonló problémát jelentettek.
A bolondokhoz hasonlóan a ők is nagyon idegesítőek tudnak lenni. Veszélyesek, sokszor bizony ők maguk a veszély. Hangosak, képzeletbeli szörnyekkel hadakoznak, szaladgálnak, leverik a térdüket és a tányérokat. Spontán éhesek, szomjasak lesznek, nevetnek, sírnak, heherésznek, vihognak, vinnyognak, útban vannak. Talán csak az menti meg őket, hogy aranyosak, mind voltunk gyerekek és általában a közelben van az anyukájuk, aki megvédi őket.
A gyerek idegesítő tünetei, egy bolondéval ellentétben, folyamatosan gyógyulnak, megfelelő nevelés mellett hangereje csökken, értelme nő, empátiát és személyiséget növeszt, felcseperedik. Csak azt a kis időt kell kibírni.
Ez a probléma egy idős az emberiséggel. Már kőpattintó őseink sem szívesen vitték magukkal vadászni őket, és ennek nem csak az volt az oka, hogy féltették volna apró utódaik. Idegesítették őket, ráadásul a prédákat is elijesztették. A konkurens ragadozókat és a maradékot elpucoló dögevőket is zavarták a hangos, hadonászós, láb alatt lévő, kérdező, idétlenkedő fiatal embergyerekek. A halászokat is zavarták, a halakat is. Minden idillt képesek voltak szertefoszlatni. Otthon vagy a bogyószedők között bírták csak ki az új generációt, mert nem volt más választásuk. Szerencsére az akkoriban még nem összebarmolt természet bogaraival, állat és növényvilágával képes volt rövidebb ideig lefoglalni és elcsendesíteni az ősgyerekeket.
A primitív időkben barlangok falára rajzolt képekkel, tűz fénye mellett előadott árnyékjátékokkal, diavetítéssel, vadászós sztorikkal és állatmesékkel próbálták csendesíteni, szórakoztatni és nevelni vagy elaltatni az ifjúságot, de kétségtelenül létezhettek ennél bunkóbb módszerek. Különben nem neveznénk őket primitíveknek.
Ókor: megszülettek és megteremtődtek első szörnyszülötteink. Fölénk tornyosultak a piramisok, a fáraók szobrai, vérszomjas seregeik élén színre léptek a történelem első regisztrált narcisztikus szociopatái. Felélénkült a gályaüzemű tengeri kereskedelem, egyre több katonára, evezősre, magas és mélyépítésben képzetlen munkásra, bányászra, kapálóra, metszőre és rakodóra lett szükség. A gyermekek iránti kereslet is megnövekedett. Egyre értékesebbé váltak azok a fiatal emberek, akik még nem haltak meg, de már meg volt üresedve a hely ahol majd meg fognak. Állam, egyház, gálya, hadsereg, minden új érkezőre számtalan lehetőség várt.
Az gyermeki élet értéke, ára jelentősen megugrott, ez számos pozitív következménnyel járt, új perspektívákat nyitott az őskor buta meséi közül kikászálódó emberiség számára. Idegesítő utódaikat egyedül, a családtagjaik, rokonaik, barátaik, szomszédaik, öregjeik és ráérő fiataljaik segítségével nevelni kényszerülő klánok és nemzetségek helyett, az erősödő állam és a gyermeki lélekhez egyre jobban értő egyház vette át a képzést. Órákra lefoglalták az idétlenül rohangáló kis rendbontókat, így felnőtt koruk küszöbén már szülői közreműködés nélkül is rendelkeztek azokkal az ismeretekkel, melyek a bányászáshoz, kapáláshoz, téglavetéshez, erőltetett menethez, aknakereséshez és az adók befizetéséhez szükségesek voltak. Csökkent az idő, néhány évre szűkült csupán, amit egy szülőnek és idegesítő gyerekeinek együtt kellett töltenie.
A középkor végére, az iparosodás hús és lélekdarálójának beröffentésekor a nemzetségeket, klánokat, túl nagy családokat már hatalommechanikai okokból és a templomok mélyén felhalmozódó hagyományos értékek védelmében rég felaprózták. (Az Isten azt mondta, hogy a család a hazáé, és apróbb adagokban, mint granulátum, ipari célokra jobban felhasználható.) Az új, kompakt, kihajthatós minicsaládokban a szülők szinte egyedül kellett, hogy elviseljék a gyermekek idegesítő hepciáskodásait. A fiatal egyed talán aranyos néha, ő a jövő, de a szülő egyben munkaerő, a most fizető jelenben pénzt kereső férfi vagy nő. Szükség van rá a földön, az alatt, a csirkefeldolgozóban, a palackozó üzemben, a cigarettagyárban. Úton, egy bombázóban, egy géppuskafészekben vagy a lassan csepegő WC illatosító raktárában. A munkás, ha kimerült: hasztalan, se gyár se föld, se bánya nem szereti a kialvatlan, ideges, fáradt nehéz-gép kezelőt.
A modern háztartásokban egyre több fürdőszobában jelent meg a kád. A dézsánál sokkal kényelmesebb, könnyebb tisztán tartani, megtölteni, leereszteni, és nem szálkás. Zománcozott, éles sarkokat nélkülöző formája remek megoldásnak kínálkozott a gyermekek biztonságos elhelyezésére is. Csak ki kellett zsírozni, esetleg étolajjal finoman bespriccelni és nem létezett az a másfél, két év alatti emberke, aki ki tudott volna jutni belőle. A próbálkozások pedig remek testmozgást biztosítottak. Fejlődött az izomzat, a mozgáskoordináció, estére, mire a fürdőt más is használni szerette volna a gyerkőc már kellemesen kifáradva aludt. Biztonságban volt, baja nem eshetett hisz a lefolyó túl szűk, a perem pedig túl magas ahhoz, hogy csúszós zománcon kijuthassanak. A szépséghibát csak az állandó zaj jelentette. A zsírral kikent kádban őrzött gyerek bár jól elfoglalta magát, nagyon hangos tudott lenni közben. Csúszkálva nyikorgott, nyögdösött, erőlködött vagy babanyelven káromkodott.
Ahol nem csak lerázni akarták a gyereket hanem el is akarták csendesíteni, ott gyakran nyúltak a konyhaszekrényhez. A cukrot zsebkendőbe csavarva, süvegformában vagy apró kockaként bemártották anyu, apu reggeli, délelőtti vagy esti felesébe, amit a pici boldog önkívületben szopogatott, amíg csak el nem aludt. Kicsit horkolt és kellemetlen, erjedt cefreszag lengte körül, de a felnőttek zavartalanul kapálhattak, termelhettek tovább. A félkómában hortyogó csecsemőkorú alkoholista nem zavarta szüleit, nem volt idegesítő. Nem szaladozott, nem volt láb alatt, nem taposta le a vetést. Földek végében, munkapadok mellett, fonó és varrógépek alatt is elviselhetővé váltak a békésen hortyogó, redbull szagú kis emberpalánták. Első adag fogsoruk talán nem nézett ki annyira szépen, mint a zsírozott kádban nevelkedett társaiké, de mire a második adag foguk kinőtt, már nem cukorral itták a pálinkát.
Igen, ez ostoba barbarizmus. A fiatal felnőttek sokszor már masszív alkoholisták, büdösek, ostobák, agresszívak és nagyon rövid ideig élnek. A mezőgazdaság, ipar, hadsereg számára használhatatlanok. A pálinkás cukor messze túllőtt a célon. Mire az új ember a piacra került, már sérült áru. Semmire nem jó.
A televíziózás megjelenésével ért véget a gyerekek prosztó drogokkal való kiütésének, simán kiütésének vagy zsírozott kádban tartásának szégyenteljes időszaka. Egy TV készülékre bízott kicsi nem volt trágár, nem horkolt, nem volt kiforrott cefre szaga és a szüleit sem bántotta, amikor óvoda után a haverokkal nagyon betüskéztek. Az új készülék elhozta végre a picivel egészségesebb, nem teljesen alkoholista fiatalság első generációit.
A gyermeki lélek, ahol eddig egy másnapos tróger rémálmai kavarogtak zavaros füstpamacsokként, barátságos lényekkel kezdett benépesülni. A TV végre lecsapolta a cukros szeszek mocsarait, a zagyva részeges álmok szörnyei helyett vidáman mosolygó fakalapácsos nyulak, kedves egér-ember hibridek, alul meztelen kacsák, gyönyörű lányok és szálkás hercegek népesítették be a megtisztult teret. Egy belépős vidámpark nőt ki a semmiből ott, ahol eddig a pusztaságnál is rosszabb lápok fortyogtak és lidércek tanyáztak.
A TV nem csak szórakoztat, elfoglal, hanem nevel is. Rengeteg terhet vett le a szülők válláról, hogy immár célokat, magyarázatokat, okokat és következményeket is náluk sokkal okosabb emberek, viccesebb állatok magyarázták el a kicsiknek. A szépség és csúfság, jó és rossz, helyes és helytelen mind helyén a fiatal agyban. A szülő pedig, ha a munkának vége, társadalom, állam, egyház és vállalat mind megkapta az emberi gondoskodást, végre pihenhetett. Sem barátságosan, sem okosan sem példamutatóan nem kellett viselkednie, mert a gyerek végre nem az ő figyelmét kereste, nem az ő kevés, regenerációra és pihenésre szánt idejét vette el. Művészien barátságos mosolyú, mindig kedves állatok serege nyújt kidolgozottabb és szebb perspektívát számukra, mint szüleik tudnának, még ha akarnának is.
A készülékek ablakot nyitottak a világra, így már nem kellett folyton kimenni bele, hogy lássuk mennyire jó, hogy nem kell ott lennünk benne. A TV előtt elfoglalt gyerek mellett a szülő végre hatékonyabban dolgozhatott, több pénzt kereshetett, vehetett több saját TV készüléket, hogy esténként jól megérdemelten, minőségi italoktól félspiccesen, kajakómába horkoljon, miközben vibráló fény és egy távoli jégtáblán dekkoló jegesmedvepár kedveskedő torokhangjai töltik be a szobát.
Mivel a gomba mód szaporodó csatornákon egyre több szép és érdekes helyet ismerhettek meg a nézők, és a gépjárművek is elérhetővé váltak az egyre olcsóbb és bőségesebb ipari kibocsátásnak köszönhetően, sokan kirándulni, nyaralni indultak, a merészebbek a gyerekeket is magukkal vitték. Új teremtett szörnyek kaptak lábra és kezdték meg öntelt pusztításukat. A tömegturizmus sok jobb sorsra érdemes családot megpakolt autókba zsúfolt, hogy ők is úgy csináljanak, mint azok a nagyon boldog emberek a dobozban: divatos napszemüvegekben és kalapban feküdjenek a napon, színes ernyőkkel dekorált likőröket igyanak kókuszdióból, vagy a mélybe köpjenek a Grand Canyon valamelyik völgyhídjáról.
Utazásaik alatt a szülők kellemetlen meglepetésként élhették meg, mikor kiderült, TV készülékek hiányában a gyerekek ismét az idegesítőség tüneteit kezdték produkálni. Előfordult, hogy órákon keresztül orrhangon nyafogtak, hiába mondták, nem fogták be a szájukat. Sokan haza akartak menni vagy rugdosták az üléseket. Még a nyugodtabbak is beszélgetni akartak. Volt olyan eset is, amikor - hiteles tanúk hiteles beszámolói is megerősítették - egy gyerek kilencszázhatvanhétszer kérdezte meg nyávogva, hogy mikor érnek már a McDonalds-hoz. Mivel a drágán árult olcsó szarokért sokat utazgató család remekül pörgeti a gazdaságot, a problémát meg kellett oldani. Hordozható tévékre volt szükség, méghozzá gyorsan.
A kirándulások, utazások, nyaralások, áramszünetek alkalmával jelentkező függőségi tüneteket a mobiltelefonok - ma már okos telefonnak hívják, és nem véletlenül - megjelenésével sikerült végleg megszüntetni. Több órás utak, több hetes nyaralások váltak egy csapásra elviselhetővé. Az apró eszköz nem csupán egy végtelen sok csatornás kis televízió, hanem a legtöbb szülőnél intelligensebb társ, figyelmesebb hirdetéselhelyező. Igényekhez hangolja a kínálatot, meghallgat, regisztrál, kérdez, jutalmaz és soha nem feszült vagy fáradt. A kalapácsos nyúl három dimenziós, HD és sokkal kedvesebben beszél a kicsikhez, mint az apukájuk. Jobb a szókincse is, egész kerek mondatokban beszél, szóköz utáni bazmegek nélkül. A kalapács pedig az új verzióban már répa. Egészséges répa.
Hatékonyabban nevel, mint a TV, már nem csak a világra nyit ablakot, párhuzamos valóságok, alternatív tények, fantasztikus birodalmak, varázslat, háborúzó csillagok, bolygókat szétrúgó szép szőke csajok, kigyúrt lelkiző vámpírok, szőrös bipoláris vérfarkasok, twerk és rengeteg vicces élőhalott. Az alul semmi kacsa emberekké változik és táncolni tanít, az ember-egér hibrid pedig varázsol, port hint a szemekbe, békésen altat el.
Nincs értelme visszavágyni a múltba, hisz bolondjaink és gyermekeink két remek példa arra, hogy ha jobbak, szebbek, okosabbak nem is leszünk, eszközeink azért finomodnak. Néhány hibánkból már tanultunk és a megoldás nem minden esetben rosszabb, mint a probléma volt.
/ Krisz
A Nagy fehér hazugság
A Nagy Szürke Valóság
A szabadság fáklyái
