Az előítéletek helye és ideje.
Az előítélet rossz. Elítélendő mivel ítélkezik, holott még tárgyalás, sőt, cselekmény sem történt. Rád néz a bíró, végigmér, és mivel sunyi vágású szemekkel vert meg a genetika kanos óriáskígyója, ki is rója rád a lopósoknak járó ítéletet. Pedig a sunyi szemek csalfa illúziója mögött lakhat akár egy naiv, altruista baleseti sebész is.
A fundamentalista előítéleteseknek már nem csak a tárgyalás és bűncselekmény szükségtelen, még egy gyanús szemű személy sem kell, hogy ott tébláboljon az ítéletet meghozatalakor. Bemegy a bíró a tárgyalóterembe és pikk-pakk, semmi hercehurca, ott a friss, ropogós verdikt: "Akinek csík szemei vannak az sumákolós." Igen, nagyon sokakra kiróják, de szerencsére csak akkor hatályos, ha odamennek érte. A bíró magánügye marad.
Az előítélet a bukás esetére készített kármentő terv. Előre betárazott kifogás.
Az előítélet bölcsességgé, okossággá sminkelt kudarc. Túlvont következtetés. A túlvont következtetés indokolatlan (traumából, személyes félelemből fakadó) általánosítás. Sajnos vagy nem sajnos, de öröklődik, így a seb lehetett akár a nagyapánké is. Tőle tanulta apánk, anyánk majd ők nevelték tovább belénk.
Miután ilyen szépen helyretettük, előre elítéltük az előítéletességet, lépjünk elégedetten hátra és világítsuk meg az igazság nagy diszkógömbjével. Vajon tényleg oly fekete e, mint amilyennek megítéltük. Nem. Az igazság fénysugarai még mindig visszaverődnek itt ott a felületéről. Van helye és ideje, szükség van rá. Még erre a szörnyűségre is. Létezik, mert kell. Ez sem fekete fehér. Nem olyan, mint az energiaital vagy a power gél, amire egészen biztosan senkinek sincs szüksége néhány részvényesen kívül. Az előítéletesség reklám és állami támogatottság nélkül is létezik, él, túlél és nyilvánvaló csúfsága ellenére is az életünk része marad. Az életünk múlik rajta. Próbáljunk csak meg előítéletek nélkül biciklizni.
Kerékpáron a biztonság az első. Nincs fontosabb (nem szabad, hogy legyen) mint az, hogy épségben maradjunk és maradjanak mások. Még a viszkető orrnál, villánkba akadt száraz leveleknél, arcunkra felverődő ázott borzalomnál, beérkező üzeneteknél, új státusz fotóknál is fontosabb a koncentrált figyelem, az óvatosság és az előrelátás.
Szavak, érhetőek, de jelentésük csak akkor lesz, ha gyakoroljuk is a mögöttük rejlő tevékenységeket. Koncentrált figyelem, tiszta. Pásztázunk előre, elég gyakran vetjük hátra tekintetünk, tudatában vagyunk a következő kereszteződések természetének. Óvatosság, ez sem bonyolult. Annyival megyünk, amennyit belátunk, ahová nem látunk ott lesben áll valaki és ránk fenekedik. Jobbra tartunk, fényekkel, kiszámítható viselkedéssel és jelzésekkel mutatjuk meg magunk a világnak és udvariasan lehúzódunk, hogy megkedveltessük magunkat a kamionosokkal.
Az előrelátás már nehezebb téma. A kerékpározáshoz szükséges előrelátás hosszú gyakorlás eredményeképp javul és erősen támaszkodik a negatív élményekre, előítéletekre. De nem ám csak úgy foghegyről, itt a legrosszabb formára van szükség. Nincs az a rosszindulatú, irracionális, offenzív feltételezés ami olykor ne menthetné meg az életedet. Rohadtul veszélyes jót feltételezni bárkiről, akivel egy kerékpár nyergében hoz össze a sors morzsás szakállú plasztikai sebésze.
Nem csak az ítéletek súlyossága, az érintettek köre is legyen aránytalan és kiterjesztett. Kivételek nincsenek. Ilyenkor nem említhetjük meg, hogy van egy barátunk, aki ilyen, de az rendes. Nincs barátunk, csak hisszük, önhibánkból fakadóan, megérdemelten magányos az előítéletes ember. Se barát, se haver, se cimbi. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy van, az csak rosszabb, ugyanolyan mint a többi, mint te is: aljas, züllött troll. Gyerekes hajlamokkal.
Gurulunk, a biztonság ez első. Előítéletesség motorjaink békésen dorombolnak, készen arra, hogy az emberi élet legapróbb jelére felpörögjenek és szelíd őrangyalként kaszabolják agyon aki utunkba kerül. Gyalogosok tűnnek fel. Tudjuk róluk, hogy lusták, süketek, be vannak rúgva, spontán hadonászásba kezdenek és bármikor képesek jobbra vagy balra dőlni.
A babakocsival jellemzően elmulasztott abortuszokat akarnak utólag elvégeztetni a kerékpárosokkal. Ölelkező párok épp búcsúcsók után akarják majd vadul eltaszítani egymást. Akkor szakítanak, mikor kerülni próbálod őket. A gyerekek, mint kiteregetett, szélben szálldosó sötét titkaink, gyógyulóban lévő mentális betegek, ott idétlenkednek mindenhol. Kerékpárútra teleportálódnak. Ezért szedálják őket a szülők gumikeretes tabletek segítségével. Nagyon helyesen. Bamba gyerek nem rosszalkodik. Feltételezhetően... bocsánat, nincsenek feltételezések, azt is biztosan tudjuk minden egyes távolról bambának, enerváltnak látszó gyermekről, hogy bármelyik pillanatban függőségi tünetek üthetnek ki rajtuk. Hisztériás ön földhöz verés, ordítva menetelés, hattyúhalál. Arcát tépve a kerékpárútra veti magát, ha cocomelon, baby shark vagy tiktok adagját túl sokáig tartja vissza tőle az édes anyukája, aki rászoktatta. Az anyukája, aki épp szociális média buborékjában pörgeti tovább a jelenlétről osztott buddhista motivációs naplementefotókat. Akkor fog megvilágosodni, ráébredni, magasabb emberi minőségét épp akkor éri el, amikor mellé érsz. Elég sok motivációs szlogen spontán boldog ugrást okozhat. Pozitív károk keletkeznek, mert a hirtelen túl erős spirituális fény (ragyogás) annyira elvakítja, hogy vaksi eksztázisban a bicikliútra poroszkál át.
Az idősekről a tisztelet, udvariasság és megértés teljes mellőzésével érdemes csak gondolkodunk. Ők már vakok is, nem csak hülyék, épp csak annyit látnak meg a világból amennyit be akarnak tiltani belőle. Hobbijuk a riadt forgolódás, felháborodott hüppögés a túl gyors, lassú, magas vagy alacsony dolgok miatt. Ha egyszer elbotlanak a cipőfűzőjükben, addig nem nyugszanak míg globálisan be nem tiltják a fűzőt és kötelezővé lesz a tépőzáras bakancs. Nyugodtan nevezd őket nyuggereknek, kriptaszökevényeknek mert ők előítéleteink szerint még nálunk is rosszindulatúbbak. Megérdemlik. Ha tudnád mit gondolnak rólad, amikor gyorsabban kerekezel, mint ahogy ők menni tudnak (mindig), egy percig nem haboznál mindenféle betegségeket feltételezni róluk már több száz méter távolról előre. A nyugger nem ugrik oldalra, tétova irányokba szivárog csak inkább, de szerintünk igenis fürge. Azért, mert így biztonságosabb. A legfürgébb nyulaknak kijáró biztonsági távolságot tartva kerüljük el őket. Szegény vén roncs nem is sejti, hogy miatta, az ő biztonsága érdekében feltételezzük róla, épp saját temetéséről szökött meg, hogy a kerékpárútra szökkenve újrahaljon.
Minden autóban egy felháborodott pár veszekszik épp egymással, válnak, mert a gyereket kidobta a mobilnet (kifogyott) és most vonyít, már be is hányt, annyira szívére ment az a gyenge térerő. Az autó épp magát vezeti és a bringavadász szoftver fut rajta. Ez az alap, ami még szinte megértő és empatikus. Az együttérzés potenciális balesetforrás, nem engedhetjük meg magunknak. Fantáziánk, dühünk, félelmeink és tudatalattink sötét szörnyei segítségével szűkíthetjük tudatunk tovább, hogy még elővigyázatosabbá degradálódjunk morálisan. A fehér SUV, nyugdíjas aki már mélyre ülni sem tud, csak azért vezet még, mert pörgeti a gazdaságot. Az a néhány civil áldozat semmi ahhoz képest ami akkor következne be, ha jogsi hiányában nem vásárolnának fehér SUV-kat. Munkanélküliség az autóiparban. Aztán a sok munkanélküli unalmában mind a bicikliúton tolná a babakocsit és sétáltatná tabletes külykeit.
Az e-rolleres mind troll. Spórolják a sok kalóriát a konditeremre, ahol aztán a fekpadon elüldögélve megszámolják majd rohadt nagy mennyiségű fehérjepor fogyasztásával megünnepelik. Még menni is lusták, már készül nekik az új modell, a roller amin ülni is lehet. Csak a legrosszabbra számíthatunk tőlük. A cucc, amin közlekednek nem az övék, bérlik, ott hagyják keresztben, ahol épp elfáradtak sorvadó lábaik a sok állva haladástól. Semmit sem tudnak a közlekedésről, mert ehhez a szarhoz még az sem kell, hogy tudd mi a jobb és a bal oldal. A troll támad, direkt szembe jön, szándékosan ártani akar a kerékpárosoknak.
Minden autós telefonjába gyógyult arrogáns tahó, a motorosok gonoszok, a rét felett repkedő apró madarak pedig vérszívó dögkeselyűk. A tinik drogosok, a fiatalok alkoholisták, a középkorúak ugyanez a négyzeten. Nincsenek nénik, csak banyák vannak, a bácsik zombik, minden jó nő ribanc, minden férfi patkány. Az új generációk mind szocmédia függő gyenge szarok, az öregek pedig a túlvilágról járnak vissza toporogni. Mind ellenünk vannak tettben, gondolatban, mulasztásban. Romlott, dekadens, veszélyes társaság.
A legrosszabbak természetesen a biciklisek. Nincs náluk veszélyesebb, hülyébb és kiszámíthatatlanabb csürhe. Már jó messziről meg kell állapítani róluk, hogy részegek. Azért nem ülnek kocsiba. Száraz lánccal recsegnek, ötletszerűen váltanak járda és gyorsforgalmi út között, csak akkor tudják mi van mögöttük, amikor hátraköpnek. Első kerekeik pengéi gyermekek vérére szomjaznak, fékjeiket megette a rozsda, lámpáik lemerültek tavaly előtt. De mégis mennek, kanyarodás helyett irányba csapódva, sötéten suhanó pengék, csörömpölő láncos buzogányok. Egy biciklis nem hall, azt hiszi, hogy lát, a parkoló autók oldalához simulva lopakodik ki féktávolságon belülre. Mivel biciklihez nem kell jogosítvány, minden bringás analfabéta. Igen, kedves kerékpáros sorstársaim, mi mind azért ülünk nyergen és nem ülésben, mert analfabétaként nem kaptunk vezetői engedélyt. Ez a nagy büdös fájó igazság, még ha egy szemernyi valóság vagy tény sincs mögötte. A biciklisek mind analfabéta részeges hülyék. Ja tudom, van egy haverod, aki bringás és ő egy kivétel. Nem az. Nincs kivétel. Rohadtul fontos, hogy ne legyen kivétel, mert csak komplikálja az előítélet meghozatalát. Nem lehet úgy gyors következtetéseket levonni, ha közben el kell gondolkodni rajta, hogy oké, mindenki veszélyes troll, de az ott, ő, nem lehet, hogy pont az a haverom, aki rendes? Nem. Még ha a rendes haverod is az a távolban feltűnő kerékpáros, konstans rosszindulatod akkor sem szabad felfüggesztened. Az előítéletességben nincs barátság. Mindenki, a barátaid, a szüleid, gyerekeid, te, én mind kivétel nélkül azokba a csoportokba tartoznak, akikről nem lehet elég rosszat feltételezni.
Lényeges momentum, hogy miután biztonságban elhaladtunk embertársaink mellett, felejtsük is el amit addig gondoltunk róluk. Gyűlöletre, utóégetésre, kipufogásra, önhergelésre, bosszúra nincs időnk és mentális kapacitásunk. Figyelmünket az új veszélyek felé kell, hogy fordítsuk és csak ítélkeznünk tovább, előre, fegyelmezetten, rendületlenül, elszánt, konok butasággal szemöldökeink között.
Ha ez megy, lassan begyakoroltuk, következhet a második fázis, a paranoia szép fokozatos bevezetése.
/Krisz
