Előzmények: A sárkány útja

Dimitri szeretett volna egyszerű és gyors véget vetni Krisztián vergődésének, de az instant szimbolikus megoldás csak néhány lyukat ütött a kunyhó falán. Aztán egy nagy néma robbanás és itt vagyunk. Onnan kezdődik ez a mese. 

Az úgy nem megy, hogy valami nem tetszik és szétverjük. Ott marad, nyomot hagy, nem tűnik el. Az akarat nem ütő, hanem tolóerő. Egy nálunk nehezebb akadályt félreütni nem lehet. Fogást kell keresni rajta és húzni, tolni, emelni, ahogy súlya engedi.

/ Idézet Dimitri vörös spirálfüzetéből, kék tollas bejegyzés

Arra gondol, hogy könnyebb eltolni egy autót az útból, mint félreütni onnan. 
/ Buff

Ne lépj be olyan emberek csoportjába, akik azt ígérik, hogy félreütik az autókat az utadból és hogy majd később te is mezítláb fogsz Daciákat és Suzukikat a helyükre rugdosni. 

/ Krisztián

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kunyhó. Első és második ránézésre közönséges csősz vagy vadászkunyhó, harmadszorra pedig már rá sem érdemes nézni, annyira jelentéktelen. Kicsi és elhanyagolt, finoman egyensúlyozva az összeroskadás peremén már összetákolása óta. Rengeteg hasonló létezett belőle létezik most is. Újak születnek és régiek dőlnek össze. Varázskunyhók, a szó minden értelmében. Egyrészt van lelkük, önérzetesek és nem lehet őket csak úgy lerombolni. Sem mesében, sem a valóságban. 

Próbatételek, átkok és áldások, de legfőképp út megtétele szükséges ahhoz, hogy a szükséges erőt, észt és tapasztalatot megszerezzük. Elég lapos az a mese, ami happy end-el kezdődik. Erre kellett most ráéreznie mai mesénk két hősének. Dimitri tombolása, amit újabb meditációs epizódjának gondolt aktiválta a kunyhó szunnyadó mágikus természetét. 

A varázskunyhók szeretik a békét és a tiszteletet. Mágikus természetük abban áll, hogy türelmesek és semlegesek. Pragmatikusak, puritánok, minimálisak. Nem érdemes szétverni őket, mert erőszakra rosszul reagálnak. Álmukból felriasztva varázsolni kezdenek, vadul és dühösen. Mint egy rosszindulatú migrénes boszorkány, akire épp akkor nyitunk rá, amikor beverte a fejét a konyhaszekrénybe. Igen, sajnos menedék mivolta ellenére önvédelemből nagyon gonoszan reagál még a legbékésebb kunyhó is.

Krisztián sötét birodalmában járunk. 

A kunyhó utolsó lakója lelkébe repítette (teleportálta) varázsolta támadóit. Egyik pillanatban még látványos csihi-puhi, kung fu bemutató, recsegés, ropogás, közönségként egy vigyorgó, a szimbolikus leszámoláson jól szórakozó, szerepét vesztett remete. Aztán hopp, fekete villámlás, és a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, és még azon is túl jelennek meg. 

Krisztián sötét birodalmában járunk, ahol mindenki rohadjon meg. Ebben a történetben legyen most a neve: pokol.

A pokol, a hiedelmekkel ellentétben nincs túl mélyen. Nem olyan hely, aminek nagyon eldugott, benőtt helyeken lennének a kapui. Elég könnyű lejutni. Egyáltalán nem őrzött, sőt kifejezetten bátorító, publikus helyek. Nagy befogadó kapacitással. A levezető lépcsők ráadásul mind felfelé indulnak. 

Buff és egy Bamba grizzly a Dömötör   gyanakvón szaglászott, kénes fortyogó katlanokat várva felbukkanni minden kanyarulat vagy bozót mögött. Nem voltak katlanok. 

- Ez az egész az. Magyarázta neki a Remete. Egy rohadt nagy katlan az egész, azért nem látjuk, hogy már benne vagyunk. Különben kiugranánk. A látóhatáron jóval túl húzódik a pereme. A pokolban vagyunk. 

- Élve? - kérdezte egy Micimackótól elvárható döbbent nem értéssel az arcán Dimitri. 

- Hát máshogy nem nagyon lehet. Ha valaki nem él, mitől kerülne ide? 

- Mit keresünk itt? - kérdezte volna, de mivel medve, ezt inkább csak az arcára volt írva. Két oldalt kicsit lelógott a pofabundája és döbbenten nézett egy teljesen irreleváns irányba. A válasz talán ott bukkan fel. De ha nem, hát egészen biztosan a távolban lesz valahol. 

- Inkább kit. - Buffantotta Buff, aki szintén távoli irányok felé forgatta a tekintetét, hátha az ő kérdésére is egy messziről érkező idegen hozza a választ. 

- Krisztián poklában vagyunk, őt kell megkeresnünk. - okoskodott - Te azért vagy itt, mert erős vagy én meg azért mert én is. És mert a barátod vagyok. 

A medvének lassan kedtek helyükre kerülni a hiányzó emlkek a most és a néhány percel ezőelőtről. A hülye helyre kerülés előtti emlékek.

Krisztián megmentésére indultak. Egy bozót mélyén lakott. Egy mocskos kis budiban, ablaktalan bódéban találtak rá. Buff szerint egy rakás léc, ragaszkodott a varázsmentességéhez. Tévedett. Mégiscsak varázskunyhó volt. Igazi félig barátságos, félig gonosz félig mese félig igaz, dimenziók közötti félúton düledező kis hely. Menedék a menekülőnek, börtön a fogolynak, pokol a bűnösnek és látszólag törékeny. Be lehetett húzni neki egyet kettőt, lyukakat szaggatni a falán, sőt az sem lett volna teljesen ellenére, hogy rituálisan elpusztítsák, hiszen temérdek létezik belőle. Kunyhul, rohad, álldogál máshol. Az árat mindenért meg kell fizetni. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ha baromira szerencsés fickók vagyunk, és nem csak szerencsések, de mindent meg is teszünk érte, hogy bejöjjön, kijövünk. Még ha le is kell tenni a dudát miatta. A kunyhó dühében, mert dühre minden féle létező teremtmény dühvel reagál, a pokolra teremtette mindhárom lakóját. Mi pokolabb helyet tudhat egy verbálisan budibódénak alázott varázskunyhó kitalálni, mint Krisztián poklát. Vallásos terminológiával magyarázva az érthetőseg kevéért. De tartsuk észben, mindíg legyen homlokunk közepére írva alkoholos filccel, hogy ez egy mese. Nem ülnék itt és írnám, ha nem lenne jó a vége. Pont azért mese és nem északnorvég hüttekamaradráma. 

Mesénk hősei, egy délceg remete bottal és némi hidegvérrel, egy pattanásig feszült idegzetű kung fu pandákat reggeliző grizzly és egy saját poklában eltűnt herceg. 

- Megkeressük Krisztiánt, a hátadra dobjuk és hazamegyünk. Majd Mása főz neki néhány teát, amitől először fosni fog, utána meg fel lesz fújódva, de a gondoskodás és társaság talán kiszedi innen. - Buff úgy érezte, megnyugtatja a medvét ha dörmögve hangosan gondolkodik.  

A pokol körülöttük egy gyönyörű őszi naplemente lángjaival perzselte az égbolt katlan peremét, békésen sétálgattak az ördögök, a kisördögök a bűnösök és a betegek. Néhányan esti fényeket bámulták mások az alkony sötétjét keresve próbáltak titokban rágyújtani. Egyesek még elérni, mások végre egyszer lekésni szerették volna a vacsoraidőt. A távolban gyerekeket parancsoltak be a játszóról, kutyák rohangáltak még egy utolsót a narancs lila naplementében. Buff és a Medve egy dombetetőről figyelte a békés idillt. A kisváros útjait fény festette láthatóvá ahogy a szürkület a házak közé ereszkedett. Már csak a magasabb dombok teteje, a távoli hegyek és a hegyek feletti gőzfellegek verték vissza a pokol lebukó lángjait a horizonton. Egy közepesen kényelmes pad, néhány gyümölcsfa, szeder, és egy barátságos esőházikó fokozta a nem túl pokoli életérzést. 

Dimitri visszahúzta karmait, lazított, védekező állásból szaglászó medve szerepbe tottyant és bambult egy kicsit. A medvék imádják a bambaságot, olyankor az előagyukból vissza, visszaengednek néhány korábbi ingert és információt, hogy átgondolják. Gondolati kérődzésnek hívják, és enélkül nem is működnének. 

Buff, mivel semmivel sem volt okosabb, mint egy medve, sőt, sok dologban butább, egyszerűen csak gyorsabban gondolkodott, ugyanarra a következtetésre jutott. 

- Hát ja, ennél én is valahogy nyomasztóbbnak képzeltem. - egy veréb méretű madár csipegetett a kavicsos csapáson, bogarak zúztak el a füle mellett, érett gyümölcs, kaszált fű illatát érezte - Nem azt mondom, hogy lángokra meg mérges gázokra számítottam, mint egy vulkánban, de azért egy idillikus szociális üdülőnél valahogy vadregényesebbnek, keményebb helynek gondoltam a poklot. 

Dimitri csak megrázta vaskos bundáját. Dörmententi készült valami egyetértésfélét, de nem jutott el a hangképzésig. Megdermedt egy mögötte a semmiből megszólaló hang hallatán.

- Nem mindig ilyen. - szólal meg valaki a hátuk mögül. A padról, ahol eddig senki sem ült. A medve ijedt morgással azonnal támadóállásba vágta magát. Buff is vándorbotja mögé lépett és csak akkor lazítottak tartásukon, mikor a frissen materializálódott figura barátjuk formáját vette fel, az ő hangján hozta rájuk a frászt. 

A padon Krisztián üldögélt. Nem volt szarva, nem viselt palástot, vámpírfoga sem volt. 

- Van, hogy szebb. Elviselhetetlenül szép is tud lenni. Akkor a legrosszabb, akkor fáj csak igazán. 

- Mi? - ez egy afféle horkanás volt csupán Dimitri részéről, de Buff sem tudta volna szebben megfogalmazni. - Mi fáj?

- Hogy ez egy elmulasztott pillanat. Ez az amit nem láttam. Ez a most én pedig nem itt vagyok. - és pakk, eltűnt.

- Most jön az a rész, hogy tovább kell keresnünk. Végig itt lesz, de nekünk mennünk kell, hogy újra meg újra megtaláljuk. - Buff jósolt, de a medve nem szerette a jóslatokat. Helytelenítő mordulással egyenesítette a motiváción keletkező csorbát. - Oké, értem, ő is megtenné értünk. 

Ahogy az ilyen mesékben lenni szokott, nem maradtak ott bambulni a domb tetején, hanem az összefutó fényes utak, a pokol első faluja vették az irányt. Biciklivel.