A rohadt kunyhó

A garázs, mai szemmel, egy kis fedett helység, ahol az autó lakik és néhány hozzávaló. Gumik, tetőcsomagtartó és ablakmosó folyadék maradék. A korai 90-es években az autók még egyszerűbbek voltak, szerelhetőek. Nem léteztek okostelefonok és éppen csak szaporodni kezdtek a tematikus (főzőműsoros) tévécsatornák, melyeket néhányan már távkapcsoló segítségével tudtak váltogatni a már majdnem mindenhol szines, néha még fel-felrobbanó tévéken. A garázsnak, különösen ha egész sorok álltak össze belőle, a mainál sokkal fontosabb szerepe volt. Az ott eldugott pálinkát például nem ellenőrizte az asszony. (Elnézést az asszonyozásért, de abban az időben, mindenki aki pálinkát dugdosott pincében, műhelyben vagy garázsban, asszonynak nevezte a feleségét.) Sok, a családi élet vibrációitól megfáradt apuka (az asszonyok urai) töltött komplett Szombatokat és Vasárnapokat a kocsi körül. Jóval értelmesebb elfogláltságnak látszott, mint a kocsmába járás és ugyanannyira be lehetett akasztani. Voltak, akik az utolsó csavarig szét tudtak szerelni egy Wartburgot és utána össze is tudták rakni, mint egy Dacia. 

Ha alaposan körülnézünk, megtaláljuk korunk, a XXI. század nagy sikertörténeteinek éppen csírázó magvait is. Néhány, fontosabb és gazdagabb embernek már van egy kisebb aktatáska méretű mobiltelefonja. A személyi számítógépek egyre több háztartásban jelennek meg. Internet még nincs. (van, de nem nálunk) A PC-n turbó gomb csábít virtuális száguldásra. A mai IT milliárdosok szülő engedélyt kérve, szabott időben éppen csak letottyannak elé hogy eljátszanak a Wolfeinstein, Doom, Bard's Tale vagy a Sim City feltört változatával. Magyarországon legális szoftver abban az időben gyakorlatilag nem létezett. Nagyon nehéz dolga akadt annak, aki szeretett volna jogtiszta szofverek segítségével informatikát tanulni. 

Az elő-ebike, a Babetta is ott parkolt már számos garázs mélyén, várva a konstuktőrre, aki  majd akkura cseréli a tankot. 

Jawa Babetta: A 90-es években az e-bike még benzinmotorral működött. 

Krisztián is komplett szombatokat és vasárnapokat töltött egy garázsban, pedig nem értett az autókhoz. Egy Trabant ajtaját is nehezen csukta be, semmi jó nem származott volna abból, ha szétszerel egy Ladát. Énekelni, bandában zenélni járt oda, és ez a környéken lakók szemében sokkal rosszabb volt, mintha vashulladékká alázott volna néhány járművet. Amikor a garázsokhoz tartozó lakótelepen vasárnap asztalra került a húsleves és nem tettek bele túl sok tésztát, megfigyelhették a Jurassic Park-ból jól ismert hullámokat, amiket egy tyrannosaurus léptei keltenek. A garázssoron nem egy ősragadozó, hanem egy hardcore-punk-metál formáció első számai voltak felelősek a  hullámokért. Próbált a Fertőző Idők. 

Artwork: Kiss Balázs

Krisz...Állj! Hiszen ő Buff fiatalon! Hosszú, busósan gyapjas haj, állán agresszívra nyírt pehely...de nem. Ő valóban Krisztián. Lobonccal és cirkuszkerítés szakállal. Munkavédelmi bakancsban, háromnegyedesre vágott katonai gyakorlónadrágban és egy Kannibáltetem feliratú pólóban. A felirat alatti grafika nem gyerekszemnek való. A "Kalapáccsal pofozott arc" szöveg alatt pont egy kalapáccsal pofozott arcra hasonlító valami vonzza-taszítja a tekintetet 

A kilencvenes évek sok érdekes és fontos szubkultúrát, trendet és divatirányzatot indított útjára (a csírázó magok ismét). Az emósok még guftik voltak, kicsit finomabb sminkkel és a The Cure nevű zenekar tartotta őket össze. Az elektromos zene szárnyait próbálgatta, terjedt és fokozta a "Jó ebédhez szóló nóták" hallgatóinak értetlenségét.  A pszichedelikus sámánizmus a Vágtázó Halottkémek (VHK) birtoka volt, és érették a dolgukat. Kifordították magukból azokat, akik elég nyitottak voltak erre. A folk és az etno stréber baknyulak módjára megpróbáltak lehető legtöbb stílussal párosodni. Rosszul hangolt hegedűk, köcsög dudások és népdalbetétek toppantak elénk a legváratlanabb helyeken és pillanatokban.

A heavy metál osztódni kezdett és néhány év alatt legalább tucatnyi stílusirányzattá bogjasodott a nehézfémek családfája. Mind metál, rokonok de mind más egy kicsit. A Kannibáltetem például halálmetál (death metal). Komoly műveletlenséget árul el, ha valaki feketemetálnak, vagy gyorsmetálnak nevezi. Aki pedig heavy metálnak, az valószínűleg rengeteg pulóvert és sálat kötött már az unokáinak, ezért megbocsátunk neki. 

Nem minden alfaj volt egyformán népszerű. A Krisz pólóján díszelgő Kannibálátetem death metálja például nem számított a felkapottab irányzatok közé. Az első hallásra kivehetetlen dallamok hiánya és a torokhuruton átpréselt, nehezen érthető szövegek miatt csak az igazán elkötelezettek bírták magukat kemény munkával és kitartással rajongóvá szoktatni. 

A thrash már sokkal ismertebb, néha éjjel TV-ben is lejátszott, szinte populáris ág volt. Az énekes hörgés helyett agresszív stílusú ritmikus üvöltésekkel kíséri a zenét, helyenként érthető a szöveg, dallamok ütik fel fejüket és elkülönül a verze és a refrén. (A Metallica Battery című dalát ajánlom illusztrációnak. Nem linkelem be, mert náluk soha nem lehet tudni, mit csinálnak az ügyvédeik.)  Az összetettséget, árnyalatnyi különbségeket jól szemlélteti, hogy ha Krisz például a 90-es években, a garázsban hardcore-punknak nevezte volna hardcore bandájukat, valszeg megölik, de minimum széttörnek a fején egy sörösüveget. Ha más tesz így, Krisztián sem habozott volna sörösüveget ragadni. 

A punk szó mögötti fogalom megosztó és sokak számára zavaros dolognak számított. Pólóik feliratai szerint nem voltak halottak, csak általában hulla részegek. Eklektikus összevisszaságban figyegtek róluk a radikalizmus szimbólumai (jobb is és bal is), hajzselé használata nélkül tornyozták frizurájukat fél méteres taréjokba és soha nem józanodtak ki annyira, hogy összefüggő mondatokban beszéljenek. Nem számított dícséretnek, ha valakit punknak neveztek. 

A Fertőző Idők és Krisztián egy helyi klubban találtak egymásra. Akkoriban ő költő is volt, mert tetszett neki, hogy egy-két gondolatot képes volt rímek külői közé törni. Atléta tüdeje révén rohadtul hangosan tudott ordítani és enyhén ki volt gyúrva. A banda pont ilyen figurát keresett. 

A város, ahol élek 

A város, ahol a Fertőző Idők riffjei és Krisztián felerősített üvöltései tartották rezgésben a levegőt, mozgásban a húslevest és rettegésben a nem süketeket, roppantul szerencsés kis hely volt. Mindenki elvágyódott onnan, mert az volt a divat, de belül mindenki hálás volt, hogy éppen ott van. Krisz kisvárosa, nem véletlenül, egy egészen és kivételesen jó hely volt, csak az akkori szokások ezt soha nem engedték volna kimondani. 

Az országot a rendszerváltás után bombázni kezdték a nyugatról érkező új stílusirányzatok. Az addigi Pomádé, Dirty Dancing, Wonderfull life (Black), Lambada és Kacsatánc lineupok mellé sorra érkeztek az ezeknél még felvállalhatatlanabb euró diszkó gagyik. Dj Bubó, a klimax előszobájába lépő Madonna, a Fiúk A Sikátorból, a Bázis Ásza és a csakis rádiókonform liftzenét gyártó Rokkocska próbálták mindenkire ráerőltetni magukat. Az addig fontolva haladó magyar zenei világot egy szempillantás alatt lendítették át az iparosodás korába. Nekünk is kellett a saját gagyi. Olyan előadók merészkedtek ki a fényre, mint Kazsó, aki kamunyelven írt szöveget, hogy rímeljen, az Azonosítatlan Repülő Trágya vagy az énekelni élesben a fellépések alatt tanulgató Friss. A jócsajság, kigyúrtság lassan átvette a zenei tudás helyét, jóval olcsóbb volt megnyomni a demó gombot egy szintetizátoron, mint hangszereket be és összehangolni. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat átvészelni, ép érzékszervekkel és arányérzékkel megúszni a kulturális szőnyegbombázást. 

Krisz és a város szerencsésebbik fele menedéket talált egy magányos, elszánt, kulturális szélmalom harcot vívó vállalkozó küldetéstudatának köszönhetően. Menedéket, alternatívát és lehetőséget.

Az olcsón előállított hitvány a rendszerváltás után kapott keverék csak egy része volt. Kevésbé harsányan, rádiók által soha nem játszva érkeztek kincsek és a későbbi nagy durranások detonátorai is. (A túl kevésszer elénekelt refrén vagy turista-szókincs kereteit ignoráló szövegeik miatt nem kapták fel őket a csatornák.) Lapultak közöttük olyanok is melyeket már érdemes volt meghallgatni félnél többször is. (The Cure, Depeche Mode, Nirvana, Rage Against The Machine, Faith No More, Primus...rengeteg jó zene ment Zoli klubjában, amit ő Táncháznak nevezett. Mivel ezt a szót vagy fogalmat sem hagyta ki a folk és etno nevű stréber baknyúl, elé került a Rock szó is, hogy egyértelművé tegye, ide nem muszáj népviseletben érkezni, de lehet. Rocktáncház. A szó mögött rejtőző kulturális küldetés mentett meg számtalan fiatalt a konzumzenék pusztító, tompító, ingerküszöböket ajtóstól beszakító dömpingjétől.  Jó kapcsolatai és szervezői készsége révén olyan bandákat hozott a városnak (még egészen pici kurukban), mint a Babyquimby, a Kispál És A Kisborz, a Pál Utcai Kisfiúk vagy a Ladánybene 27/A akik azóta az egész ingatlant megvásárolták. A VHK (ők eleve öregnek születtek), és Takács Tamásék még tiszta, frissen mosott blues bandje is járt ott. Csak a cipőjük volt sáros. A Tankcsapda, amit épp kezdtek csak kiásni és a Kinopuskin ami akkor még csak egy kamareterem volt. Elképesztő helyet, országos hírű alternatív klubot csinált egy semmi kisvárosban, aminek elvileg álmos, nyomasztó, hétvégi diszkó és hétköznapi unalom szagot kellett volna árasztania. Ördögszekerekkel. 

A fenti sajátos és a Fertőző Időkre nézve renkívül szerencsés körülmények juttatták akkor még egyáltalán nem bipoláris hősünk bandáját a színpadra, ahol egy pár sörrel és néhány slukk fűvel bátorítva magukat, a Tankcsapda előzenekaraként lettek felkonferálva. Hónapok hosszú sora, garázsban töltött hétvégék, minden spórolt és kölcsönkért fillérjük arra ment rá, hogy ezt összehozzák. Boltizsír színük volt, mert még nyáron is alig látták a napot, állandóan hangszerekkel vagy erősítőkkel a kezükben cipekedtek éppen valahová. Minden boltos ismerte őket, mint az üres tojástartók szenvedélyes gyűjőit és a garázssorhoz tartozó egész lakótelep élvezhette, néhányan már dúdolgatták is refrénjeiket. 

Krisz úgy érzete magát, mint egy száz emelet mélybe ugró kaszkadőr. Hiába a sok próba, a tévesztés mentessé gyakorlolt számok, sem előtte, sem azóta nem volt annyira lámpalázas.

A terem lassan elcsendesedett, ahogy a hangszerek és gazdáik jeleztek egymásnak, hogy készen állnak. Krisz még átélte egy a hátán végigsimító szellemkéz borzongató, hidegrázós érintését, majd belecsaptak és....és hát elfogultság néklül...kurva jól csinálták. 

Mert mi egy fertőző korban élünk!

Ő nem, én igen. Nagyon köszönöm kisvárosomnak, hogy tele van névtelen és névvel ellátott hőssel, ismeretlen baráttal akik képesek voltak akár az elrontott vasárnapi ebédjeiket is megbocsátva, félretéve segíteni és felemelni fiataljaikat.

Számomra nem csak a bátorság városa, ahogy néha nevezni szokták régmúlt-beli érdemei, történelme miatt. Számomra annál sokkal több. Annyira sokkal, hogy hagyom is a megfelelő szó megkeresését a francba, foglalok inkább egy vonatjegyet, hátha találok ott még valakit, akit megölelhetek mindenért amit kaptam.