A rohadt kunyhó

Buff szemében a kunyhó számított normális helynek, az azon kívüli világ pedig abszurdisztán és a természet roncsának vegyüléke. Egy pre-poszt apokaliptikus hely, ami épp fejvesztett pánikban fosztogatja önmagát. Az emberek termékekről beszélgetnek, szabad idejük nagy részét evéssel töltik, és basszák a telefonjukat. A sóvárgó és pazarló, alvó de álmodni már képtelen babma massza, a fémdobozosok, okosházasok, lakóautósok világa. A még ügyetlenebb generációjé, amelyik már nem tud kaszálni, vetni, kapálni és nyersből főzni, már annyi kényelmet vásárolt össze, hogy mozdulni is alig tud. 

Odabent a majdnem semmi, a tökéletlenül üres hely, ahová pihenni és gyógyulni jár. Nem szórakoztat, nem marasztal. Ha ott van, addíg marad amíg akar, de a kunyhó nem kényelmes, nem otthonos. Nem szép, nincs hangulata. Nem övezi takaros kis kert, nincs terasza vagy verandája. A kunyhó nem marasztal, nem kényeztet, nem tölt el elégedettséggel, vagy életörömmel. Közönyös. Nem él, nem emlékeztet, nem otthon. Jössz, vagy és mész, azok pedig körülötted csak deszkák és szögek. 

Ősi árnyas fák vetnek rá árnyékot, tüskés cserjék takarják és védik a kíváncsi szemektől, bozótos vízmosás zárja el majd minden irányból. Vadászkunyhó lehetett, majd elfelejtették, szeder és csalán nőtte körül és ha a hozzá vezető ösvényt nem használja egy derék rókacsalád, Buff talán észre sem vette volna. 

Néhány métert követve a rókacsapást a szedres bozót véget ért és egy apró, krupliforma tisztásra jut a látogató ahol elfeledett farakásra emlékeztető halom mögül bádogkémény meredezik az ég felé. Valaki járt erre évekkel ezelőtt, soha el nem bomló nedves törlőkendők őrzik emlékét az örökkévalóságig, Az elfeledett farakás valamikor fészer lehetett, szerszámtároló, amit egy viharban letört faág változtatott rendetlen deszkahalommá. Egy rozsdás gereblye, egy elrohadt nyelű ásó és egy sárga fülvédő maradványai enyésznek lassan a romok alatt.

A fészer romjaitól eltakarva, félig a bozóterdőben félig a tisztásra nyúlva áll a kunyhó. 

Még soha nem látott ennyire jelentéktelen és pragmatikus dolgot. XXI. századi valóságunkban végletes egyszerűségű objektum volt. Egy háromszor három méteres fa kocka. Ajtóval, de ablakok nélkül. Tetővel, de veranda nélkül. A küszöb előtt elhelyezett lapos kőtömb jelentette a lépcsőt, ami az ajtóhoz emelte a látogatót, körülbelül 20 centiméter magasságba.  

Miután ésszerű mértékű erő alkalmazásával kiszakította a zárat a keretből, a kunyhó feltáruló belseje csúcsra járatta a Buffban rejlő radikális minimalistát. Bent ugyanis egy szeméttüzelésű kiskályhán kívül nem volt semmi. Sem ágy, sem asztal, sem szék. Öreg deszkák, vaskos por és csend. Néhány évtizednyi csend frissen összetörve.