- Úgy kezdődik, hogy elhiszed magadról, hogy jó vagy. - kezd bele Krisztián a történetbe, ami miatt még mindíg remeg a keze és nagyon hiányzik neki egy váll, amibe belefúrhatná az arcát - Megoldasz egy csomó rizikós helyzetet, csuklóból veszel olyan akadályokat, ahol mások megtorpannak. Gyorsabb vagy és erősebb, mint az átlag. Elismerést kapsz kívülről is. Hivatalosítanak. Nő az arcod is hozzá, bipoláris ciklusod csúcsára kerülsz. Úgy érzed ragyogsz. Megtanulod megszegni a megszeghető szabályokat, szeged és folytatod a rizikósabbakkal. 

Az eslő

Mi is történt valójában? Hősünk, Krisztián, száguldó nidzsaként ereszkedett egy főút járdáján, jó ütemben pattogva át a csatlakozó mellékutak padkáin. Egy lámpás kereszteződés esik csupán útba, neki épp zöld így fékezés nélkül megoldható. Meg is oldja, már túl van a lámpán, a védett bicikliúton 40 km/h sebességgel. Ezen a szakaszon, révén az út beláthatalanul fordul jobbra, ez a sebesség túl nagy, veszélyes. És tessék: Épp a legrosszabb pillanatban hajt rá egy mountain bike. A helyzet még menthető lennne, mögötte elhúzva ütközés nélkül, de nincs egyedül, megjelenik egy újabb bicikli első kereke szintén jobbról. Az út teljesen elzárva, ő meg zuhan nekik. Sikít a fék, de már nyilvánvaló, hogy késő, inkább arra koncentrál, hogy kevésbé ártalmas helyre, ne emberbe, csak gépbe ütközzön találkozáskor. Az első mountain bike hátulját válsztja és levágja szerencsétlen bringást az útról. A monti kivágódik balra. A lovas egy fél méter magas betonperem felett egy bokorban landol. Égnek álló lábbal. 

/Fotó: Fekécs Gábor

A második

Hősünk, Krisztián, szenvedélyes programozó. Néha jó, néha pedig egy katasztrófa. Mivel nem mindíg vagy mindenben ostoba, szépen lassan megtanulta felismerni és elfogadni magában, hogy ez így van, így működik. Magtanulta felismerni a katasztrófák előjeleit és azt is amikor érdemes belemenni egy harcba amikor villan, amikor jó. Úgy érezte, elég tapasztalt már abban, hogy határait és lehetőségeit józan fejjel ismerje fel. 

Mi történt mindezek ellenére? Egy elkeseredett kísérlete, hogy megvédje aktuális kis szoftvercsodája (tényleg jól sikerül kis valami volt) egészségét egy kontártól (egy kollégájától), kontárnak nevezte azt. Elefelejtette a corporate lét (meg úgy általában a lét) egyik alapszabályát: soha ne veszítsd el a türelmedet. A kontárság szubjektív a verbális alazás viszont tény. Egy cérnavékony vörös dróton találta magát a kijárat felett. Égnek álló lábbal. 

Hallgassuk őt tovább.

- A lány a bokorban, égnek álló lábbal, a bicója a fal tövében. Odarohantam hozzá. Törésekre és nyílt sebekre számítottam. Láttam magam, amint lehajtott fejjel elismerem tettem, a rendőr már nem enged tovább, eljárás indul ellenem. Láttam őt, amint mentőbe teszik, műszereket kötnek rá, vagdossák a ruháit le róla, hogy jobban elláthassák a sebeket, elállítsák a vérzést. De nem vérzett. A bokor elkapta és puhán megállította repülését, talajra helyezte. Nagyon jó fej bokor volt. Nem karcolt, nem tört nyárs szerű ágvégekké. Akár egy háló a vétő artistát, elkapta és megmentette. Kikászálódott a miniparkból és enyhe sokktól és a spontán szaltótól zavartan meredt rám én pedig vissza. Legszívesen tapogatni kezdtem volna, a sérüléseit keresve, de manapság nagyon óvatosnak kell lenni az ilyesmivel, hát nem tettem. Csak kérdezgettem, hol sérült meg és ismételgettem, hogy ökör vagyok, az én hibám. Így telt el egy perc, mire végre rám mosolygott. Tényleg. Örült, hogy él, mondta, hogy jól van, nem ütötte meg magát sehol. És mosolygott. Annyira, de annyira megkönnyebbültem ott, hogy feledve mindent amit a corporate és a politikai korrektség évtizedei belém neveltek, megöleltem szegényt. Úgy éreztem óriási szerencsém volt, hogy őt borotváltam le az útról, mert akárki más már kórházban én pedig egy kapitányságon lennék. Nem jelentett fel ölelésért sem, tovább engedett, majd tovább hajtott. 

Hadd fejezze be a másik balesetét is, hátha vannak, akik más hibájából is képesek tanulni. 

- Ő ért oda előbb. Mire összeállítottam a stratégiámat és felvérteztem magam szakmai, etikai, józan emberi érveimmel és benyitottam a főnökhöz, ő már ott volt. Nem volt nehéz nyernie, elég volt egy szó hozzá, az enyém. Kontár. És baszki tudod mit, kurvára megérdemeltem. Mert ő egy kontár fejlesztő én pedig egy ugyanolyan, ha nem nagyobb kontár mentor. Elismertem tettem, főnököm szerencsére elég jó erőforrásnak ismert meg ahhoz, hogy megússzam szenvedélyem tárgya, a projektem elkobzásával, vitte a kontár. Megmentettem magam a kirúgástól elimserve bűnöm, belül maradtam, ehhez azonban már a szerencsének nem sok köze volt. 

Mivel dupla sokkos kézremegés nagyon megindító, adjuk meg neki a lehetőséget, hogy szájbarágósan összefogjalja nekünk, milyen tanulságokkal szolgáltak számára a fenti, egy napon történő balesetek.

- Először is: nem vagyok jó. Nincs is mihez képest jónak lenni. A közlekedéshez képest? Abban? Felejtsd el azt a fogalmat, hogy jó vagy. Pillanatnyi állapot, ami szempillantás alatt fordulhat az ellenkezőjévé. A kockázat biciklin nem játék. Még a legkisebb is jelentheti a legrosszabbat és nem csak annak aki hősiesen felvállalja. A hősiesen felvállalt kockázat mások bőrére megy ki. Kurvára nem fair. 
Másodszor: kontár vagy. Agysebészként is és ezermesterként is folyamatosan körül leszel véve olyan dolgokkal, amihez kontár vagy. Előbb utóbb megtanulod majd felismerni ezeket, ezekből párat, de életed végéig hibázhatsz, elveszítheted józanságod és tévedsz. Ilyenkor veszítesz. Rosszul méred fel a távolságot, túl nagyot, túl kicsit lépsz és buksz. Elveszíted a projektedet és amiért harcoltál, a kis birodalmad rabló kontár hordák perzselik porrá. A legjobb amit tehetsz, hogy kihasználod a lehetőséget és tanulod a vereséget. Talán egyszer majd pont ezek a tanulságok segítenek győzni.